Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-274

252 Az országgyűlés képviselőházának * degresszív kulcsokat állapítottak meg és különösen a Tiszántúl előnytelen geográfiai helyzetén nagy mértékben segítettek azáltal, hogy a távolabb fekvő tiszai állomásokat a kiviteli állomásokhoz fuvarilag kedvezőbb relációba hozták. (Reisinger Ferenc: Ez fikció, mert semmi vesztesége nem volt az államnak!) Nem tudom mennyire fikció, a Tiszántúl szempontjából azonban ezt semmiesetre nem lehet fikciónak mondani. (Reisinger Ferenc: A viteldíj elmaradása szempontjából fikció. — Zaj jobbfelöl. — Halljuk! Halljuk! — Reisinger Ferenc: Ez nagyon érdekes, sokkal érdekesebb, mint a forradalom, amelyről ön olyan előszeretettel emlékezik meg.) 4 Elnök: Csendet kérek! Reisinger képviselő úr átveszi a szót az előadó úrtól. (Reisinger Ferenc: En csak a forradalmi egységespártiaknak felelek.) Ez nincs napirenden! (Reisinger Ferenc: Nagyon érdekes téma ez, amit én mondtam. Ez nem zavarja az előadó urat.) Marschall Ferenc előadó: T. Képviselőház! Hogy fuvarpolitikai konstrukciókkal belföldi forgalomban is lehet eredményeket elérni, ennek illusztrálására vagyok bátor felhozni a burgonyaí'elhozatal kérdésének szabályozását. Az ősszel a Nyirségen olyan burgonyaárak fordultak elő, amilyenekre évek óta nem emlékszünk. A Nyírségben akkor a nyári rózsaburgonyáért körülbelül 250—280 fillért, az őszi rózsáért és Ella-burgonyáért 130—150 fillért fizettek, az ipari burgonyát pedig 80—90 fillérért is alig lehetet eladni. Ma Í1Z ti helyzet, hogy ennek a konstrukciónak és az államvastiti fuyarviszszatérítésnek következtében ezeknek az áraknak kétszeresét élvezi a burgonyatermelő gazda. Lehét, hogy ez a konstrukció egyik-másik érdekeltség szempontjából nem előnyös, de általános magyar mezőgazdasági szempontból igenis értékesnek és eredményesnek kell mondanunk. (Ügy van! Ügy van! jobbfelöl.) T. Képviselőház! A kivitelt és a forgalmat előmozdító tényezők sorában meg kell említenem a prémiumokat is. A prémiumokat az elméleti közgazdászok általában nem tartják ideális kereskedelempolitikai instrumentumnak. En aláírom ezt az elméleti megállapítást. miután azonban a kis Magyarország maga nem szállhat szembe az egész világ gyakorlatával, — és az egész világon igenis, kiviteli prémiumokkal dolgoznak — nekünk is akarva, nem akarva a prémiumos politika útján meg kell maradnunk, anmál is inkább, mert ennek számos vonatkozásban eredményét is tudjuk konstatálni. (Sándor Pál: Majd gondoskodik az Üristen arról, hogy ne kelljen prémium!) A földmívelésügyi miniszter úr helyesen látta meg azt, hogy a prémiumnak csak úgy van értelme, ha az a külföldi piacok konjunktúra változásait rögtön nyomon követi és ha a prémium a szállítás megtörténte után néhány napon belül kifizetésre kerül. Ebben a tekintetben az utóbbi időkben igen jelentős változás következett be és ezért a magunk részéről a földművelésügyi kormányzatnak csak hálásak lehetünk. De amikor ezekre a kedvező tünetekre rámutatok, méltóztassék megengedni, hogy egy kedvezőtlen momentumot is említsek, még pedig azt a momentumot, amely általában a kontingenskérdéssel áll kapcsolatban. Én a modern vám- és kereskedelempolitika legszerencsétlenebb intézményének tartom a f kontingenst, amely tulajdonképpen lehetetlenné teszi a külkereskedelmi kapcsolatok ki mélyítését, a forgalom növelését és szinte feleslegessé teszi a kereskedelem egész üzleti taktikáját és straté'74. ülése 1934 május 8-án, kedden. giáját. Hiszen minden fantáziának itt meg kell állani, amikor a kontingensek börtönéből ki nem mozdulhatunk. De ha már beleestünk ebbe a szerencsétlen kontingensgazdálkodásba, legalább arra kell törekednünk, hogy a kontingensek szétosztását az egyes gazdákra nézve minél igazságosabbá tegyük. Ne bízzuk a véletlenre, az esetlegességekre, hogy valamely gazda hozzájut-e vagy nem jut hozzá a megállapított kontingensekben való részesedéshez. Egy olyan tárgyilagos mechanizmust kell kiépítenünk, amely minden rendű és rangú gazda megnyugvását hozza meg a kontingensek szétosztásánál. Egy pillanatig sem kívánom tagadni azt, hogy mezőgazdaságunk a csaknem négy év óta tartó válságnak kétségtelenül szörnyű nyomait viseli. Mindjárt hozzáteszem azonban, hogy ezek a nyomok a legkevésbbé jelentkeznek a termelés oldalán. Hiszen köztudomású, hogy a termelési erő és a termelési kedv a válság legszomorúbb napjaiban sem csökkent. (Úgy van! balfelöl.) Sőt ellenkezőleg, azt kell megállapítanom, hogy termelésünk számos vonatkozásban a fejlődésnek olyan jeleit mutatja, amelyek ékesen dokumentálják egyrészt agrárszervezetünk nagy ellenállóképességét, másrészt azt, hogy földmívelő népünk igenis haladni, tanulni és fejlődni akar. Természetesen nem hallgathatom el, hogy ennek az eredménynek elérésében része van annak a kormányzati politikának is, amely egyrészt egy átfogó termeléspolitikai pro« gramm beiktatásával, másrészt pedig egy olyan védelmi atmoszférának megteremtésével — csak a gazdaadósságokra stb.-re utalok — mégis megteremtette annak lehetőségét, hogy a termelés folytonossága ebben az országban egyetlen egy pillanatra, egyetlen egy napra sem szakadt meg. (Ügy van! jobbfelöl.) • Itt kapcsolódom bele a földmívelésügyi kormányzat termeléspolitikai eredményeinek ismertetésébe, megjegyezvén, hogy az új költségvetésben a termelés^ fejlesztésére összesen 870.000 pengő van előirányozva. (Eckhardt Tibor: Igen csekély összeg!) Ez mindenesetre csekély összeg, de vagyok bátor arra is utalni, hogy^ ebben az összegben szerepelnek azok a kiadások is, amelyeket a búzatermelés egységesítésének, s búzánk minőségi megjavításának érdekében folyamatba tett akció folytatására szánt a földmívelésügyi kormány. Ismeretesek azok az erőfeszítések, amelyekkel a földmívelésügyi miniszter úr búzatermésünk minőségi megjavítására törekszik. Az eddigi eredmények teljes mértékben igazolják a földmívelésügyi kormányzat elgondolásának helyességét. Abból a négy magféleségből, amelyek az országnak mind a három részén mind külső megjelenésükben, mind belső tulajdonságaikban azonos termést adnak, ennek az évnek őszén már 1*5 millió katasztrális holdat vetettek el. Számításaink azt mutatják, hogy ebben az évben már mintegy 4*5 millió métermázsa olyan búzával fogunk rendelkezni, amely a legkitűnőbb Manitoba-márkákkal egyenrangú és 10 millió métermázsa olyan búzánk lesz, amely önmagában őrölve a legkitűnőbb magyar lisz\ tet adja. Ha ehhez még hozzáveszem, hogy a földmívelésügyi miniszter úr a^ liszt márkázására nézve is bizonyos intézkedéseket tett, meg kell állapítanom, hogy azokkal a pesszimistákkal szemben, akik néhány évvel ezelőtt a magyar búzát a vádlottak padjára ültették, sőt a lélekharangot kongatták meg fölötte, mégis