Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-271

134 Az országgyűlés képviselőházának 271 hang a .jobboldalon: Kéjelegnek!) valósággal kéjelegnek abban, hogy a jegyzőt rendbirságolják egyszerűen azért, mert a jegyzőkre nézve nem hajlandók az 1929. évi XXX. törvénycikk 75. §-át figyelembe venni, hanem ők még az 1927. évi 600. számú pénzügyminiszteri rendelet alapján rendbirságolnak. Ebben a rendeletben nincs jogorvoslat, hanem az adóhivatal intézkedése ellen az illetőnek a pénzügyigazgatósághoz lehet fellebbeznie. Már most az én véleményem szerint — és azt hiszem, ezt mindenki osztja — egy későbbi törvény megszünteti az előbbi rendeletet. (F. Szabó Géza: Ez természetes. Alapvizsgán megbukik a jogász, ha ezt nem tudja.) A jegyzők, hogy segítsenek magukon, az ilye i adóügyi rendbirságolás esetén megtették, hogy az alispánhoz fordultak és kérték, hogy vizsgálja meg fegyelmileg az ügyet. Az alispán megvizsgálta, és megállapította a vétlenséget. Az adóhatóság ennek ellenére fenntartotta^ a rendbírságot. Enyhén szólva, micsoda visszás helyzet az, hogy két egyenjogú hatóság, az alispán és a pénzügyigazgató egy és ugyanabban az ügyben két ellenkező határozatot hoznak. (F. Szabó Géza: Tagadom! Nem is egyenjogúak!) Hiába hoz az alispán a vétlenséget megállapító határozatot, a jegyzőre mégis kiírják a fájdalmas büntetést. Ezért néha a jegyző nem kap fizetést, mert rendbírságokra van lefoglalva. (Mozgás és zaj a jobboldalon.) Nem azért nem kap fizetést, mert nincs rá fedezet, hanem mert már le is van foglalva. A jegyző ezért csak arra törekszik, hogy mindig azokat a rendeleteket intézze el, amelyek el nem intézése esetére beígérik neki a rendbirságot. Az a célja, hogy ha nem is kapja rendesen a fizetését, ha valamikor hozzájut, akkor legalább csonkítatlanul tudjon hozzájutni. (F. Szabó Géza: Szomorú ez!) Fájdalmas dolog erről beszélni, az embernek a szíve is elszorul. Ne vegye tőlem rossz néven a magyar jegyzői kar, ha ahhoz az igavonó lóhoz hasonlítom, amelyet Budapest székesfőváros nemesen érző főkapitánya nemrégiben megvédett egy rendelettel az őt lelketlenül ostorozó kocsisok ostorcsapásai ellen. A jegyzőnek még ez sem jár. (Friedrich István: Ez aztán ellenzéki beszéd!) A községnek roskadozó szekerét nem veszi észre senki sem. Nagyon sok kocsis ül a bakon. (Griger Miklós: Éljen a kormányzat! — Friedrich István: Nekünk mondja ezt? Ki segítsen ezen, az Isten áldja meg, az ellenzék! Csak a kormány segíthet. — Zaj a jobboldalon.) Igen t. Ház! Méltóztassék még megengedni, hogy a kultuszadó aránytalanságát és a felekezeti tanítók illetményeinek rendezetlenségét szóvátegyem. A kultuszadó aránytalanságát sok minden idézi elő, szinte nehéz is felsorolni, így például vannak állami iskolák községek hozzájárulásával, községi iskolák holmi állami segélyekkel, felekezeti iskolák állami segélyekkel, iskolák alap vagyonnal, iskolák alapvagyon és tanítói javadalmi földek nélkül, iskolák magas tanítói készpénzfizetéssel, mert földjavadalom nincs, iskolák alacsony tanítói készpénzfizetéssel, mert a föld javadalom sok; a tanítók terményjárandóságainak különböző értékelése, a fizetést kiegészítő államsegélyek százalékának más-más időben és a körülmények között történő megállapítása stb., stb. ezek mind-mind olyan dolgok és körülmények, amelyeknek megváltoztatásával, illetőleg rendezésével a tanítóságon segítenünk kell. T. Képviselőház! Elérkezett az ideje annak, ülése 193Jf május 3-án, csütörtökön. hogy ebben a kérdésben rendet teremtsünk és állítom, anélkül, hogy a felekezetekben rejlő nevelési nagy előnyöket feláldoznánk, anélkül, hogy a felekezeti iskolákat megbolygatnók, anélkül, hogy a szerzett jogokat konfiskálnók, meg lehet oldani ezt a kérdést, ha azt abból a szemszögből nézzük, hogy a kultúra mindenkinek közkincse, hogy a kultúra a magyar nemzetnek a közkincse. Az ilyen különböző jellegű iskolákat a kultuszadó szempontjából egy nevezőre lehet hozni és ebbe a kultuszadóba az ország minden adófizető rétegét be kell vonni, tehát a társulatokat, a részvénytársaságokat is, mert hogy a magyar kultúra minél nagyobb legyen, az ezeknek is éppen olyan érdeke, mint másoknak. T. Ház! Nem akarok új adót, csak a kultuszadó arányítását kérem, hogy ne attól függjön valakinek a kultuszadója, hogy milyen szerencséje volt abból a szempontból, hogy me- * lyik községben született, vagy hova vitte a sorsa. Aszerint, hogy az illető községben erős a felekezet, vagy gyenge, az egyik helyen száz, a másik helyen csak öt százalékot fizetnek kultuszadóba. Ezt az aránytalanságot meg kell szüntetni. Különösen felhívom a t. Ház figyelmét arra a körülményre, hogy azért, mert a felekezeti tanítók illetményei nem folynak be, a tanítók ugyanazokat a szenvedéseket • élik át, mint a kisgazdák, továbbá termény járandóságuk 21 pengőben van értékelve és ezáltal öszszes terményjárandóságaik, amelyek az ő foil zetésüket képezik, alig érnek valamit, államsegély címén pedig alig-alig kapnak 30—35 pengőt. Mindezek a körülmények a létminimum alá csökkentik a tanítók fizetését úgy, hogy azt lehet mondani, hogy ez már valóságos kultúrbotrány és igazán nehéz elképzelni, hogy az a szegény falusi tanító hogyan és miből tudja nyomorult életét tengetni. Elsősorban tehát segélyek azonnali megadásával kell ezen a társadalmi osztályon segíteni, másodszor pedig véglegesen minél előbb meg kell csinálni a kultuszadó arányosítását s hiszem, hogy az általános országos kultuszadó behozatalával a kultuszminiszter úr rendezni fogja tudni ezt a kérdést. Végül méltóztassanak megengedni, hogy a bányamunkássá^- kérdésével is foglalkozzam. Olyan kerületből való vagyok, ahol háromezer bányamunkás él. De nemcsak ezért, mert a kerületemben bányamunkások vannak, hanem azért is szóváteszem a bányamunkásság kérdését, mert gyermekkoromat és ifjúságomat bányamunkások között éltem le. l'ígyszólván ott nőttem fel a tárnák szájánál. Ismerem a bányász népet, ismerem erényeit és jóllehet, hogy nehéz munkája mellett sohasem volt vele szemben megkülönböztetett eljárás, erényeiben ez a társadalmi osztály, ez a munkásosztály gazdag tudott maradni. Ennek a szegény osztálynak kereseti viszonyai is iszonyúan eltolódtak már. Kezeim között van például egy vájárnak múlt havi kereseti cédulája. Méltóztatnak tudni, egy vájár már a legelső munkások közé tartozik, mert már 10—15, sőt 20 esztendeje, hogy leszáll a bányába és ott dolgozik. Ez a munkás, aki nem a napvilágon, hanem benn a föld gyomrában, sötétségben, pokoli hőségben, vagy * rettenetesen huzatos helyen hason, vagy oldalt fekve bányássza a szenet, egész nap a jó Isten napvilágától távol, lenn a sötétségben, ez a bányamunkás, akinek öt gyermeke van, készpénzben 49 pengőt kapott a kezéhez. (Felkiáltások: Egy