Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-271

Az országgyűlés képviselőházának 271. hónapra?) Igen, egy hónapra! Keresete 60 pengőt tett ki, a levonások pedig 11 pengőt, úgyhogy 49 pengő jutott neki. (Friedrich István: Ez borzasztó!) Ez a szám eléggé világosan megmagyarázza, hogy minő sorsa van annak a szegény bányásznak. (Felkiáltások; Borzasztó!) Ehhez járul még az, hogy szociálisan, különösen az Oti. szempontjából is gyalázatosan vannak ellátva ezek a szegény bányamunkások. Külön testületet, külön pénztárt alkotnak azért, mert bányászok, tehát ennek a különállóságnak minden erkölcsi és anyagi hátrányát szegények ők kénytelenek elviselni. Méltóztassanak elképzelni azt, hogy például egy mozdonyvezetőnek minden szolgálati éve — nagyon helyesen, mert nagyon nehéz munkát végez — másfél évnek számít, tehát 20—25 éves szolgálat után nyugdíjba mehet, ellenben annak a szegény bányamunkásnak a nyugdíjához 40 esztendő szükséges, tehát 60 évesnek kell lennie, ha pedig a 40 évet nem érte el, akkor legalább 65 évesnek. Engedelmet kérek, ilyen bányamunkás nem létezik. Nyugdíjazott bányamunkás nincs, csak rokkantnyugdíjban lévő bányamunkás létezik. (Ügy van! r Ügy van!) Hogy a rokkantság mit jelent a bányamunkásnál, erre nézve igen szomorúak a tapasztalatok. Egészen máskép bírálja el a rokkantságot a munkaadó. Mert ha a munkaadónak nem tudja már iaz a megöregedett bányász naponta azt a bizonyos mennyiséget r kitermelni, mint a fiatalabb, azt a bányászt a munkaadó már rokkantnak nevezi és elbocsátja, az Oti.-orvos ellenben egészségesnek találja. Most ég és föld között áll az a szegény ember és ha egy év múlva nem kap új állást, nem tud munkához jutni, elvesztette öszszes befizetését és ha mégis megállapítják rokkantsági díját, az 30—35 pengő. Ez éppen elég ahhoz, hogy a koldusbotot vegye a kezébe. (Ügy van! Úgy van!) En a bányamunkások érdekében ezúttal Ötödször szólalok fel. Kövid képviselőségem alatt ötödször kérem a kormányt arra, hogy annak az 1854-ben osztrák pátensek alapján megalkotott és még ma is érvényben lévő bányatörvénynek helyébe végre egyszer már készítse el a hazai és a modern viszonyoknak megfelelően az új törvény tervezetét. Ebben a törvényben volna azután szabályozandó a bányamunkásnak minden néven nevezendő jogviszonya, létminimuma, kereseti minimuma, higiénikus ügye és így tovább. (Altalános helyeslés.) Nagyon kérem a kormányt, hogy az errevonatkozó javaslatot, most már mentől előbb hozza a Ház elé. (Helyeslés.) Igen t. Ház! Ezzel elérkeztem költségvetési beszédem végére. Lázasan keressük azt az új gazdasági világrendet, amely bennünket a szenvedések tengeréből ki tudna vezetni. Pedig közöttünk él, csak le kell hajolnunk hozzá, csak magunkhoz kell ölelni. Emberszeretet a neve. Űzzük ki lelkünkből az Önzés Ördögét, becsüljük meg magunkat, a magunk munkáját és a másokét is, de ne becsüljük többre sem a magunk, sem a mások munkáját, mint amenynyi a megélhetésünkhöz szükséges és akkor a javak és keresetek kellő eloszlást fognak nyerni. A becsületes léleknek becsületes munkája: ez a jövendő új világgazdasági politika. A költségvetést elfogadom. (Elénk éljenzés és laps a jobboldalon.) Elnök: Szólásra következik? Frey Vilmos jegyző: Griger Miklós! Griger Miklós: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XXII. ülése 19

SU május 3-án, csütörtökön. 135 A jelen esetben igen könnyű a helyzetem, amikor a parlamenti szokáshoz híven belekapcsolódom előttem szólott képviselőtársam beszédébe. (Halljuk! Halljuk!) Nemcsak az ud variasságnak teszek eleget, hanem szívem szerint is beszélek, amikor azt mondom, hogy képviselőtársam beszédének tartalmát, talán az első néhány mondatot kivéve, szórói-szóra, betűről-betűre aláírom, konzekvenciájához azonban őszinte sajnálatomra nem csatlakozhatom. T. Ház! Apponyi Albert gróf 1930-ban itt, ezen a helyen, annak a véleményének adott kifejezést, hogy a demokrácia világtörténelmi tény, amelyet megmásítani, amelynek hódítását megakadályozni embernek hatalmában nem áll. Mennyit változott azóta a világ! A demokrácia és főintézménye, a parlamentarizmus súlyos megpróbáltatásoknak idejét éli. Nemcsak arról van szó, hogy az a megbecsültetés, tisztelet, amellyel valamikor a közvélemény a parlamentet és a parlamentarizmust övezte (Zaj! — Halljuk! Halljuk!) unotts ággá és közönnyé változott, (Propper Sándor: Nem mindenhol!) hanem arról, hogy nagy és kis országok szakítottak a parlamentarizmus rendszerével és megszüntették parlamentjeiket a diktatúra javára. Ügy érzem, hogy — sic stantibus rebus — a demokráciának, a parlamentarizmusnak és a diktatúráknak ebben a világháborújában a politikusnak, aki a demokráciának és a parlamentáris kormányzatnak a híve, kötelessége — ha arra mód és lehetőség kínálkozik — álláspontját a legnagyobb nyilvánosság előtt indokolni, a parlamentarizmus és a demokrácia barátait meggyőződésükben megerősíteni, ellenségeit pedig véleményük tarthatatlanságáról meggyőzni. T. Ház! E felelősségnek a terhét annál inkább érzem, mert úgy a miniszterelnök úrnak, mint az egységespárt legtekintélyesebb tagjának, a volt miniszterelnök úrnak, Bethlen István grófnak szavai és tettei nem alkalmasak arra, hogy bennem azt a meggyőződést keltsék, hogy a demokrácia és a parlamentarizmus a kormánynak és az egységespártnak kezében — jó kezekben van. Lássuk előbb Gömbös miniszterelnök úr szavait és tetteit. Az emlékezetes tattersalli beszédben a titkos választójog éltetőjét igen keményen megleckéztette és éles kifakadást intézett a demokrácia, az ő fogalmazása szerint az általános, titkos és egyenlő demokrácia, a nyugati, gerstli-demokrácia ellen. Világos, hogy az igen t. miniszterelnök úr szofizmával élt, mert hiszen a gerstlidemokrácia alatt a kisebbség diktatúráját, a bolsevizmust szokás érteni, a nyugati demokrácia alatt pedig azt a rendszert, amely a. civilizált államok többségében uralkodik. A Nemzeti Munkahét ünnepségsorozatainak alkalmán kijelentette a miniszterelnök úr, hogy ő ugyan nem akar diktátor lenni, de az ehhez szükséges kvalitások bizony meg volnának benne. Szóval önmagáról konstatálta a diktatúrára való rátermettséget. A parlamentben a nyugdíjjavaslat tárgyalása közben — minden apropos nélkül — hirtelen fordulattal kijelentette, hogyha a parlament viccelődik, akkor nem tudja, hogy a felelős államférfiúnak mi kell, hogy legyen az elhatározása. (Rassay Károly: Hát az elég baj, ha nem tudja!) Ugyan miből állt ez a viccelődés'? Abból, hogy néhány képviselő a javaslat ellen beszélt. Ez volt az a hallatlan tréfa, amely a régi parlamentben állandó volt, (Ras19