Képviselőházi napló, 1931. XXI. kötet • 1934. március 21. - 1934. április 27.

Ülésnapok - 1931-268

462 Az országgyűlés képviselőházának 268. ülése 19SU április 27-én

} pénteken. millió keresőt feltételezve, amennyi nincs, mert j ezek között vannak azok is, akik keresnének, de nem találnak sem keresetet, sem munkát — akkor egy főre esik 1517 pengő. Igazságom vau tehát, ha azt mondom, hogy nemcsak trianoni börtönben, hanem az adósok börtönében is vagyunkHa pedig az adósságokat tovább bogozom, akkor elsősorban oaem az érdekel bennünket, hogy a tőkét visszafizessük, — anert hiszen egészen nyilvánvaló dolog, hogy Magyarországon átlagban minden kereső ember 1517 pengőt kifizetni nem tud — hanem az, hogy bírjuk-e ennek kamatait. A kamatkérdés a legfontosabb probléma. Méltóztassanak megengedni, — minthogy főképpen a kamatkérdéssel akarok foglalkozni költségvetési beszédemben — hogy egy kicsit a kamat pszichéjét is vizsgáljam, ha szabad ezt a finom kifejezést használnom a lucus a non lucendö jogcimen. A pénz nem abszolút termelő érték. A pénz maga érték, de újabb értéket csak abban az esetben hoz létre, ha valami produktív vagyonba befektetem és ha hozzájárul még a munka is. A pénzért, a tőkéért tehát nekem vásárolnom kell, mondjuk ingatlant, de ahhoz kell szántóvető ember, kell vásárolnom házat, de ebbe kellenek lakók, akik dolgoznak és fizetnek, kell alapítanom egy üzletet, de ahhoz kell az én munkám, az alkalmazottak munkája. Szóval mindig ott látom a munkát, amely nélkül a tőke, a pénz magában nem termel semmit. S mégis milyen érdekes tünetet látunk. Ha vásárolok valamit a pénzért, a tőkéért, például veszek egy házat, elkopik, ha nem tatarozom, veszek földet, elparlagiasodik, tönkremegy, termőképtelenné válik, ha nem trágyázom és nem munkálom szorgalmasan, veszek egy gépet, elkopik lassankint, sőt az a munkaerő is, amelyet a tőkéhez adok, hogy az termelőképes legyen, szintén elfogy, az ember meghal, újabb munkaerőt kell a helyébe állítani. Es mégis — ez az érdekes dolog — ha a pénzt kölcsönadom, akkor az a kölcsönadott pénz, — amely magábanvéve nem produkál semmit — elpusztíthatatlan és ímegsemmisíthetetren, sőt a kölcsönadott pénz még azonfelül kamatot is kell, hogy hozzon éspedig minden egyéb tényezőtől független kamatot. Méltóztassanak megengedni, hogy most ezzel a kamatkérdéssel foglalkozzam bővebben, mert hiszen a kamatkérdésben az emberiség történetének kezdetétől fogva különböző nézetek voltak. Egyik az őskeresztény nézet, amely éppen a tőkének improduktív voltára való tekintettel arra az álláspontra helyezkedett, hogy kamatot venni erkölcstelen dolog. Ez az őskeresztény álláspont az őskeresztények primitív viszonyai közt. A másik az úgynevezett liberális álláspont, amely a kamatvételi abszolút szabadságot mondotta ki. Egyik sem felel meg a modern életnek, mert hiszen a modern életben a tőkére, sőt többet mondok, a tőke összpontosítására szükség van. A géptermelés, a géptedhnika elképzelhetetlen a nagy tőke nélkül s amellett, hogyha a tőke bizonyos kamatot nem hoz, akkor elképzelhetetlen az, hogy az emberek fáradozásaik gyümölcsét tőkébe fektessék és félretegyék. Valahol tehát meg kell találni a középutat az abszolút kamatvételi tilalom és az abszolút kamatvételi szabadság közt, ez pedig csak ott van, hogy a mérsékelt kamatszedésnek ahhoz kell igazodnia, hogy a tőkét mintegy a vállalkozó, a kölcsönvevő társának tekintem, aki az elért haszonból részesedik. A kamat tehát nem haladhatja meg azt az elért hasznot, amelyet a kölcsönvett tőkével a vállalkozó produkál, sőt azt el sem érheti, tovább megyek: lényegesen alul kell maradnia a tőke utáni kamatnak azzal az összeggel, azzal a haszonnal szemben, amelyet a tőke segítségével a vállalkozó elér. Ez egészen világos, egészen erkölcsös és a tőkére nézve is teljesen megfelelő megoldás. Ha a kamat eléri a vállalkozói nyereséget, akkor már uzsora, ha meghaladja a vállalkozói nyereséget, akkor már igény beveszi a kölcsönvevőnek saját vagyonát is és kiuzsorázás lesz. Ilyen szempontból bírálva a kamatokat, azt látom, hogy a magyar állam adósságai után ma nem uzsorakamatot fizetünk. Bölcsen, helyesen és előrelátólag irányítja az állami pénzügyeket a pénzügyminiszter úr, amikor a 2064 millió pengőnyi államadósság után — ami azonban most a pengő és a font értékének csökkenése folytán 1830 millióra csökkent le — az állami kamatszolgáltatás mindössze 87.2 millió pengőt tesz ki. Aránylag nem magas kamat ez, elviselhetetlenné csak az teszi, hogy az ország gazdasági viszonyai közt, amikor a nyugdíjasok nyugdíjaiból és a tisztviselők illetményeiből is levonást kellett eszközölni, még a 87 millió is túlságosan magas terhet jelent. Elviselhetetlenül magas azonban a kamatI szolgáltatás a magánadósságok után. Az a \ 8%-os kamat, amelyet ma mint bíróilag érvényesíthető legmagasabb kamatot ismerünk, csak akkor volna átlagban érvényesíthető, ha a vállalkozói nyereség 16% volna, mert akkor osztozik a tőke a munkával, osztozik a kölcsön a vállalkozóval. 16%-os nyereséget azonban legfeljebb a legtúlzóbb kart el vezéreknél találunk és ott sem igazságos. így tehát a 8 százalékos magas kamat sem állhat meg. A földbirtoknál már 5'5%-ban, illetve a védett birtoknál 4—4'5%-ban van maximálva a kamat. Ez is csak akkor állhatna meg, ha a földbirtok 10 százalékot jövedelmezne- Nem jövedelmez, ennélfogva még a most megállapított kamat sem igazságos és méltányos. Mi következik ebből? Az, hogy az egész vonalom a kamatot le kell szállítani s akkor nem lesz szükség még a mai gazdavédelmi rendelkezésekre sem. A mai 8 százalékos kamatot akkor kellett volna életbeléptetni, amikor 22% volt a kamat. (Ügy van! a baloldalon.), akkor lett volna erre szükség s ajkkor a amai gazdavédelmi rendelkezésekre nem lett volna szükség. Ma a kamat megöli magát a tőkét is, mert lassanként az, adós abba a helyzetbe j!ut, hogy fizetésképtelen lesz és nem lesz honnan a tőkét megkapni a legjobb akarat mellett sem- így azután az a különös helyzet áll elő, hogy a kölcsönadó által kiadott tőke éppen a kölcsönadó által megszabott túlságosan magas kamatok miatt megy veszendőbe. Es hiába csináljuk azután azt, amit a gazdavédelmi rendelkezéseknél csináltunk, hogy az állam jön a tönkrement egzisztenciák segítségére, lassanként nem lesz kitől igénybevenni a segítséget, mert az a 170 millió pengő, amelyet a tönkrement gazdák és a gazdákon keresztül a bankok megsegítésére adunk, tulajdonképpen tőlünk, az összes adózóktól beszedett pénz. Ha így haladunk, akkor az ilyen terhekből folyólag olyan szolgáltatásokat lesz kénytelen vállalni a közönség, amelyek; alatt azután az összesség összeroppan. Hol az egésznek a hibája, hol az egésznek