Képviselőházi napló, 1931. XXI. kötet • 1934. március 21. - 1934. április 27.

Ülésnapok - 1931-260

210 Az országgyűlés képviselőházának 260, mint amilyennek azt egyesek feltüntetni kívánják és éppen azért a reáliskola gondolata a törvényben továbbra is él és fejlődni fog. Hogy a reáliskola nem volt idegen a magyar nemzettől, mutatja az, hogy főleg 1883 óta a városi polgárság, felismerve a reáliskola jelentőseget, messzemenő áldozatokat hozott, hogy a felekezeti vagy állami gimnáziumok mellett városi, községi reáliskolák létesüljenek. Ez volt az egyik megnyilvánulása annak, hogy a magyar közönség a reáliskolát szeretettel fogadta. De más irányban is érdeklődött a reáliskolák iránt a magyar közönség. Nevezetesen hiányát érezte a reáliskolában a latin nyelvnek, annak a latin nyelvnek, amely 8—9 évszázad alatt a magyar uemzettel annyira egybeforrt, hogy volt idő, amikor szinte második nyelve volt a magyar nemzetnek a latin, A közönség érezte azt is, hogy tökéletes műveltséget latin nyelv nélkül elérni, vagy megalapozni nem lehet és ennek a sürgetésnek lett eredménye az, hogy a reáliskolába rendkívüli tárgy gyanánt (bevezették az V. osztálytól kezdve a latin nyelvet. Az volt azután igen nagy hiba a reáliskolánál, hogy fejlődése ennél a pontnál megállt. A gimnáziumnál történtek bizonyos kísérletek a görögpótló bevezetésével arra, hogy a felesleges ballasztot mellőzzék azokra nézve, akiknél nem volt kívánatos a humanisztikum teljessége. A reáliskolánál azonban azt az egészséges fejlődést, hogy bizonyos humanisztikumot kapcsoljanak bele, nem építették tovább» nem adták meg a reáliskolának a latinból való érettségiztetés jogát, úgy hogy a latin mintegy melléktárgyként szerepelt, holott a reáliskolai latin nyelvoktatás bevált. Megállapíthatom, hogy mi, akik az V. osztálytól kezdve tanultunk latint, mire a VHI-ikat elvégeztük, az érettségit a gimnáziumban tökéletes eredménnyel le tudtuk tenni. Es ha a miniszter úr az indokolásban arra hivatkozik, hogy a Műegyetem a gimnazistákról igen kedvezően nyilatkozott, megkérdezhette volna a jogi kar tanárait is, hogy hogyan nyilatkoznak a reáliskolát végzett jogászokról vagy pedig méltóztassék körülnézni a jogászok között, a Kúria bírái között is van, egyebütt is vannak a jogi pályákon mindenütt jogászok, akik reáliskolát végeztek és a reáliskolában négy év alatt elsajátították ugyanazt a latin nyelvtudást, mint amelyet elsajátítottak a gimnazisták nyolc év alatt. A latin nyelv tanulását ugyanis az V. osztálytól lényegesen megkönnyítette az, hogy a reáliskolások oda már bizonyos francia nyelvismeretekkel mentek és hogy a nyelvhasonlóság révén, továbbá a fejlettebb értelem révén a klasszikus nyelv nehézségeibe nemcsak könynyebben, — hanem — magamról állíthatom — élvezettel hatoltak bele. (Ügy van! jobbfelől.) Elvezettel tanultuk mi az V.-ben és Vl.-ban azt a latin nyelvet, amely az I. és II. gimnáziumban gyötrelem a tanulóknak. A latin nyelv kérdésére különben még viszsza fogok térni később, csak meg akartam állapítani azt, hogy a reáliskola nem volt olyan másodrangú iskola, mint amilyennek némelyek fel kívánják tüntetni, hanem egyenrangú lett a gimnáziummal és pedig a latin nyelv tanítása révén. Ezt én, mint volt reáliskolás, örömmel és határozottsággal húzom alá. Meg kell állapítanom azt is, _— hogy még «gy percre a múltban maradjak — hogy a reáliskola mellett, amikor már az a latinnal is ki volt egészítve, a közönség — tehát nemcsak ülése 193

If. évi április 12-én, csütörtökön. a pedagógusok — részéről is kívánták és sürgették állandóan az egységes középiskolát. Mint tanári család gyermekének volt alkalmam olvasni a szak-folyóiratokat, és emlékszem rá, hogy már a 90es években igen erős vita folyt az egységes középiskola érdekében és pedagógusok is, szülők is, (Ügy van! jobbfelől.) bár a reáliskola minden tekintetben bevált, az egységes középiskola elvi álláspontját hangsúlyozták. Ennek több érthető oka van. Az egyik a gyakorlati szempont. A gyakorlati szempont az, hogy a szülők lakásváltoztatása esetén ne kelljen a gyermeknek mindjárt iskolatípust is változtatnia. A másik szempont a nevelési szempont. Bizony a gyermeket tízéves korában nem lehet és még tizennegyedik évében is nagyon nehéz pályaválasztásra kényszeríteni. A harmadik szempont az, hogy még a reáliskola híveit is áthatja és áthatotta az ar tudat, hogy a latin nyelvre a művelődés szempontjából szükség van, hogy például egyes idegen nyelveket nem lehet tökéletesen megtanulni anélkül, hogy az ember a latin nyelvet ne birja, mint az illető idegen nyelvek alapját. Még az angol nyelvet is csak akkor lehet idegennek tökéletesen megtanulni, ha latinul tud. Ez a magyarázata azután annak, hogy még az angol nemzet is olyan nagy súlyt helyez a latin nyelv tanítására. A negyedik érv — és ezt hangsúlyozni szokták — az, hogy a latin nyelv elmeképző és elmefejlesztő. Igaz. Ezzel szemben azonban állítom azt, hogy a matematika elmeélesítő ha^ tása ugyanolyan, mint a latiné. A matematikai gondolkodás ugyanolyan logikus, mint a latin nyelv mondatszerkezete. Ez tehát nem súlyos érv. De az előbb felhozott három érv igenis, súlyos érv, úgyhogy a közönség is sürgette az egységes középiskolát. Örömmel üdvözöljük tehát a javaslatot, amely az egységes középiskolát annyi jobbra- és balrakanyarodás, anynyi szétágazás után végre valahára mégvalósítja. (Helyeslés a jobboldalon.) Én mint volt reálista, örömmel üdvözlöm a javaslatban a reáliskolai gondolat további kiépítését. Nem temetjük el a reáliskolát, hanem élni fog a kultuszminiszter úr javaslatában, mert benne a természettudományi oktatás, továbbá a modern nyelvek megfelelő helyhez jutnak és a humanisztikumból a görög nyelv kiküszöbölése lehetővé válik azokra nézve, akiknek nincs szükségük rá. Ebben az egyensúlyban látván a gimnáziumi és reáliskolai oktatást, méltóztassanak megengedni, hogy ismét csak kizárólag a laikus pedagógiai elgondolásainál maradva, próbálkozzam egy kicsit a törvényjavaslat gondolatmenetébe belehelyezkedni és így fejtem ki a magam elgondolásait. Mindenek előtt a legsúlyosabb középiskolai problémával, a nyelvtanítás kérdésével kívánok foglalkozni, mert hiszen a középiskolából az életbe kivitt nyelvtudást, mint az iskolától kapott örökös kincset visszük magunkkal. Ha tehát a középiskola a nyelvoktatás kérdését helyesen oldotta meg, akkor már hivatását 50%-ban megoldotta. Az első kérdés, amely felmerül, az, vájjon nem volna-e elégséges egy klasszikus és egy modern nyelv tanítása, mondjuk tehát a latin és a német nyelv? Vájjon elbír-e a diák három idegen nyelvet? Azt hiszem, hogy a mi különleges magyar viszonyaink mellett diákságunk, a mi icendő értelmiségünk három idegen nyelvet elbír. A külföldiek csodálkozva állapítják meg azt, hogy milyen nyelv tehetség van a magyar faj-