Képviselőházi napló, 1931. XXI. kötet • 1934. március 21. - 1934. április 27.

Ülésnapok - 1931-260

Az országgyűlés képviselőházának 260. ü Az adminisztárció is elfoglalja!) mert éppen ! az az adminisztráció, az a heti 8—10 óra, meg azután a lépten-nyomon előforduló váratlan helyzetek olyan rendkívüli súllyal nehezednek azután az igazgató vállaira, hogy éppen annak a követelménynek nem tud megfelelni, amelynek elvégzésére hivatva volna: az iskola szellemének irányítására. En szerintem a tanár felügyelőjében, a tanuló tanárjában ne lásson rosszakarót, ne lásson elfogult bírálót, hanem érezze azt, hogy az az igazgató vagy tanár minden rokon- vagy ellenszenv nélkül csak az igazságos mértéket keresi és rajta segíteni akar. Nagyon helytelen sok főigazgatónak az az utasítása vagy ajánlgatása, hogy a tanár a tanulóval ne legyen bizalmas viszonyban, hanem a tanuló féljen tőle. En azt mondom, hogy inkább ne féljen a tanuló a tanártól, hanem legyen iránta a legteljesebb bizalommal. (Helyeslés jobb felől.) Kihez forduljon hiza.lom.mal

, ha tanárjához nem fordulhat, ha tanárjában nem láthatja az őt legjobban szerető, legtapasztaltabb, legkorosabb barátját, aki még ha bünteti is, mint a jó apa, csak azért bünteti, mert az ő javát akarja azzal elérni. (Ügy van! Ügy van!) Igazán nagyon sokszor gondolok arra, amit valamikor még a pályaválasztás előtt hallottam, — valószínűleg t képviselőtársaim valamennyien ismerik — hogy Sokrates azaal az üzenettel küldte vissza egyik barátjának a fiát az apjához, aki őhozzá küldötte a fiút nevelés végett: barátom, vidd másfelé fiadat, bízd másra, én nem tudok a te fiaddal semmire sem menni, mert nem szeret engem. En a nevelőben éppen azt tartom a legfontosabbnak, hogy a tanuló szeresse tanárját és ne csak tanárját, hanem a tanáron keresztül a tantárgyat és magát a tanulást is megszeresse. Tulajdonképpen az ilyen tud kötelességeinek minden tekintetben megfelelni. (Ügy van! a jobboldalon.) Nagyon helyesnek és^ életrevalónak tartanám — ha pénz volna rá — a miniszterelnök úrnak a pártkörben felvetett azt az ötletét, hogy a tanárjelölteket egy arra igazán hivatott, nemeslelkű, fenkölt gondolkozású tanárok által vezetett internátusban képezzék ki, ahol az illető tanárjelöltek egész lelkületét, egész természetét ki lehetne tanulmányozni s akkor azok, majdan mint tanárok, kivétel nélkül valamennyien valóban apostolokként vihetnék az iskolákba és hirdethetnék a tanulók között azt a tudatot, hogy nekünk magyaroknak bűn a felekezeti ellentéteket megtűrni és különösen bűn, halálos bűn az Istentől nekünk adott tehetséget hazánk és nemzetünk javára a lehető legnagyobb mértékben fel nem használni. (Ügy van! Ügy van!) Igaz, hogy ennek a tervnek a megvalósítása sok pénzbe kerülne, de ez a cél igazán megérdemelne nagy és súlyos áldozatokat, hiszen mi amúgy is eddig olyan keveset költöttünk középiskolai oktatásügyünkre. Mondom, ez a cél megérdemelne sokkal nagyobb, sokkal túlzottabb áldozatokat is, mert hiszen a nemzet legnagyobb kincsének, az ifjúságnak elérhető legtökéletesebb nevelését szolgálná és ezzel a magyar jövőnek legbiztosabb alapjait lehetne lerakni. Én azt tartom, hogy teljes joggal igazan -sak akkor beszélhetünk a magyar szellemi fel'^bbségről, ha. nemcsak az ifjúságnak legel-vényszeredettebb elemei, hanem az érettségit tett diákseregnek elitje látná a tanári pályában az ő legnemesebb, legszentebb célját. Végül nem fejezhetem be beszédemet anélése 198

If. évi április 12-én, csütörtökön. 209 kül, hogy Gál Jenő t. képviselőtársam bírálatával szemben a legnagyobb elismeréssel ne adózzam a kodifikálok munkájáért, amikor ezt az igazán nagy, becsületes, hosszú éjjeken át tartó, sok utánjárással végzett keserves munkát, amellyel ezt a szabatos és minden fontos dolog legkisebb részleteire is kiterjedő javaslatot megírták. Ök, azt hiszem, tudják rólam, hogy nem szeretek szembe dicsérni senkit, viszont én tudom róluk azt, hogy ők a legnagyobb jutalomnak tartják saját nemesen, önzetlenül végzett munkájuknak öntudatát. (Jánossy Gábor: Nagyon helyes, nagyon emelkedett felfogás!) Mivel én megnyugtató bizalommal látom, hogy a mi egyesületünk a kultuszminiszter úr kezében a legjobb kézben van és a magyar ifjúság jövője a magyar ifjúságot legjobban szerető nemes szívnek munkájára van bízva, azért én ezt az egész törvényjavaslatot a legnagyobb örömmel elfogadom. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra

> következik? Herczegh Béla jegyző: Krüger Aladár! Krüger Aladár: T. Képviselőház! Ernyed István t. képviselőtársunk az ő pedagógiai tudástól áthatott beszédében szerencsésen visszakanyarította ezt a vitát abba a mederbe, ahová ez tartozik, a pedagógia medrébe. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Ö ebben mester. Az ő szavai után talán nem hivatásos pedagógusnak szinte merészség is ehhez a javaslathoz hozzászólani. Hogy mégis hozzászólok, annak oka az, hogy a középiskoláról szóló javaslat nem pusztán a szakembereket, sőt elsősorban nem is a szakembereket, hanem az egész nemzetet érdekli. És ha Túri Béla t. képviselőtársam nagyon helyesen mutatott rá arra, hogy a javaslatra szükség volt, ennek szükségességét semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ellenzéke a javaslatnak úgyszólván nincs is, amennyiben pedig valaki mégis ellenzéki beszédet mondott, az ellenzéki beszédnek pedagógiai indokai alapján egészen nyugodtan elfogadhatta volna a javaslatot; amit a javaslat ellen felhozott, rendesen nem a javaslattal kapcsolatos, hanem egészen elkalandozó kérdésekre vonatkozik. Ennek ellenére mégis az egyik ellenzéki felszólalónak, Gál Jenő t. képviselőtársam szavaihoz kívánok kapcsolódni és pedig nem az elkalandozó részében, hanem a javaslatra vonatkozó igen kiesi részében, amikor a reáliskolákról szólok. (Halljuk! Halljuk!) A javaslat az egységes középiskola elvének alapján áll és a reáliskolát megszünteti. Kornis Gyula barátom után én is szinte hivatottnak érzem magamat arra, hogy a reáliskoláról félig-meddig gyászbeszédet mondjak, mert magam is reáliskolát végeztem; nemcsak, hanem az édesapám reáliskolai igazgató volt és 1896-ban, a Millennium évében együtt avattuk fel a nagyváradi állami reáliskola épületét, ő mint igazgató, én pedig mint a nyolcadik osztály első diákja; s most az az iskola az oláhok kezén van s az előttünk lévő javaslat után fájó szívvel kell arra gondolnom, hogy ez az iskola, mint magyar királyi állami reáliskola, megnyílni magyar uralom alatt sem fog soha többé. Ennek ellenére, ha fájó szívvel is gondolok a reáliskolára, mégis meg kell állapítanom, hogy a törvényjavaslat, amelyet a miniszter úr benyújtott, helyes úton jár. Helyes úton jár pedig azért, onert a reáliskola nern volt az az idegen test a nemzetnek a közoktatás ügyében,