Képviselőházi napló, 1931. XX. kötet • 1934. február 21. - 1933. március 20.

Ülésnapok - 1931-248

Az országgyűlés képviselőházának 2^8. ülése 193U március S-án, kedden. aanelyek idegenek tőlünk. A francia imperializmusban sincs ez, aneg, pedig ott a centralizáció '-mellett a maire-nek {kinevezése, épúgy, mint itt a polgármester kinevezése be van iktatva a törvénybe; de ott a nép választja és ott nem kell megerősíteni; ott maga a népakarat, az önkormányzat akarata csak a felelősség/ben mutatkozik ímeg, amellyel a maire a (köztársaság elnökének és a parlamentnek tartozik. De nálunk — amint majd bátor leszek kimutatni — éppen az ellenkezője mutatkozik meg

1 ennek. Amikor a mi ideálunk az angol igrófságok önkormányzata, amikor a mi ideálunk a Magna Chartában foglalt szabadságjogok önkormányzata, akkor minálunk most ezt törvénybe iktatják és azt mondják: íme az államfő megerősítése alkotmányos ellenjegyzés mellett, ez garanciális elem. T. Képviselőház! Nálunk az alkotmányos ellenjegyzés azt jelenti, hogy egy párttöbbség bizalmából helyén ülő kormány az, amely odaállítja a maga őrhelyeire igazi választás nélkül azokat, akiket akar, úgy ez nem garanciális elem többé. Én végtelenül sajnálom, hogy az államfő szerepeltetése ilyen módon, megkerüléssel jut bele a törvényalkotásba. Hogy az önkormányzat tisztelete és annak megóvása mit jelent a magyar nemzet szempontjából, arra már részben rámutattam néhány nap előtt, amikor azt mondottam, hogy a magyar alkotmányos jog elsorvasztása a képviselők interpellációs jogának elhanyagolása. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) A sajtó — nagy hálával említem ezt meg — visszhangot adott erre, visszhangozta ezt és megmondotta, — még pedig nem egy pártsajtó, hanem különbség nélkül az egész sajtó — hogy annak a kisembernek hangját a képviselőn keresztül meg kell hallania a kormánynak és az interpellációs jognak ez az ereje az önkormányzatnak egy darabja. Ezt az önkormányzati jogot nem szabad és nem lehet konfiskálni. Hogy ez így van, azt ez a mondat igazolja (olvassa): »Mert van ám olyan parlamentáris kormányrendszer is, amely ellentétben áll a szabadsággal és önkormányzattal, mely nem egyéb, mint vagy felcicomázott szolgaság, ha az emberek gyengék, vagy álcázott abszolutizmus, ha az emberek erősek.« Kossuth Lajos mondása ez. Mély fájdalommal kell, hogy magunkra ismerjünk. (Vázsonyi János: Ügy van!) Mély fájdalommal és megadással tanít bennünket a nemzet atyja arra, hogy vigyázzatok, ne legyen egy felcicomázott parlamentarizmus. Mert ha csak a külső képe van meg, — fájdalom, itt a külső kép is nagyon fogyatékos, mert ezek a vörös bársonyszékek talán még sem miniszterek — (Farkas István: Ügy látszik a székek miniszterek!) e fogyatékos kép mellett kétségtelen, hogy az álcázott parlamentarizmus felé haladó nemzetté váltunk. (Farkas István: Már benne vagyunk nyakig!) En ezt azért mondom, mert ebben a világban, higyjék el nekem, se szeri, se száma azoknak, akik koca-Bismarckok-, koca-Moltkék-ként szerepelnek, se szeri, se száma azoknak, akik magukra öltik a tógát, egy Gambettának nagyszerűségét és hirdetik a maguk nagyságát, (Vázsonyi János: Zugsführerek, mint Führerek!) mert lehet itt is és ott is hirdetni nagyságokat, csak álnagyságokat nem. Ha nem is vallom, hogy Marx. és Lassalle igazságai váltják meg a világot, de azt el kell ismernie mindenkinek, hogy ezek à maguk gondolkozásában eredeti nagyságok voltak és nem voltak utánzók. (Farkas István: Ügy van!) Ezek a mai időkben ideállnak és hol lóháton, délcegen, hol másképpen külsőséges parádék közepette az ünneplések központjába jutnak, kint embermilliók tapsai között (Farkas István: Cirkuszt csinálnak!) egy nagyszerű mondattal, hogy ők megpróbálnak szembeszállni. Én azt mondom: százszor és ezerszer jobb a nemzeti kisebbségnek nyűgét szabadon viselni itthon a magunk alkotmányos erejével, mint bódulatba esve egy divatos áramlatnak áldozatává lenni. Aki a dolgot így látva veszi szemügyre ezt a törvényjavaslatot, lehetetlen, hogy észre ne vegye, hogy itt van elrejtve, álcázva az, amit tulajdonképpen nyíltan bevallani nem akarnak. Ez a törvényjavaslat, amely a főváros megreformálásáról szól, elsősorban azt vitatja, elsősorban azt állítja, hogy a főváros törvényhatósági bizottságának jogát ki fogja terjeszteni és visszaadja őt önmagának. Milyen tetszetős, milyen nagyszerű! Az ember szinte kedvet kap hozzá, hogy azt mondja: hiszen a belügyminiszter úr a mi emberünk; amit a törvényhatóságtól elvett az úgynevezett törvényhatósági tanács, azt most visszaadja neki és ezzel az autonómia ki fog bővülni. Dé azután nézzük meg, hogy mi történik. A törvényhatósági tanácsot eltörli. Kijelentem, hogy a törvényhatósági tanácsot nem sajnálom. (Vázsonyi János: Ügy van!) De én következetesen nem sajnálom, ellenben a mélyen t. miniszter úr és a mélyen t. többség kicsit megalkudóan nem sajnálja, mert azt mondja: míg az a vidéki törvényhatóságoknál azoknak egyszerű viszonyai között a kisgyűlés intézménye az eddigi tapasztalatok szerint beváltnak mondható, Budapestnek sokkal komplikáltabb közviszonyai mellett a törvényihatósági tanács intézménye körül a kormány nem szerzett hasonló kedvező tapasztalatokat. Az ember azt várná, hogy megmondja a mélyen t. miniszter úr és a t. töhbség, hogy egy törvényhatósági élet és berendezkedés szempontjából mi a különbség. Mert azt lehet mondani, hogy egy nagy városnak komplikáltabb a közigazgatása, de ez nem érinti ezt a berendezettséget, mert hiszen ennek a nagyvárosnak a közigazgatására nem olyan összetételű hivatalok szolgálnak, mint a vidéki városok vagy községek berendezkedése. Nem veszi észre at. kormány és a t. többség, hogy ezek naiv kijelentések felnőttek oktatására szánt sorok? Miért kell minket kitanítani arra, hogy a főváros önkormányzata és tisztviselői kara szövevényesebb ügyekkel kell, hogy foglalkozzék? Azért van itt a főpolgármester, a polgármester, azért vannak a tanácsnokok, az ügyosztályok, azért vannak itt a hivatalnokok, az elöljáróságok; mindennek megvan itt a maga szervezete. Nem lehet csak így egyszerűen odadobva azt mondani, hogy ezért reformálják meg és ezért adják oda mindazokat/a jogokat, amelyek régente magát a törvényhatóságot illették. Megint azt kell mondanom, hogy elfelejtették és a miniszter úr talán nem méltatta, figyelmére a régi nagyok nagyszerű alkotását. Mert volt egy törvény, amely a 2. §-ában csak enynyit mondott (olvassa): »A főváros gyakorolni fogja az önkormányzatot, az állami közigazgatás közvetítését és foglalkozhat e^yéb közérdekű, sőt országos ügyekkel, azokat megvitathatja, azokra nézve megállapodásait kifejezheti, a többi törvényhatósággal és a kormánynyal közölheti.« 36*