Képviselőházi napló, 1931. XX. kötet • 1934. február 21. - 1933. március 20.
Ülésnapok - 1931-247
206 Az országgyűlés képviselőházának nünk él vidéken mindegyikünkben, abban is, aki tagadja, mert a főváros, tudjuk, —• ha át gondoljuk, teljesen átértjük — a mi vérünkbő) való vér. Mi még akkor is büszkék vagyunk erre a fővárosra, amikor az nem viszonozza' a mi büszkeségünket, amiről majd később bátor leszek szót emelni. Hogy azonban ez nem személyes érzés és nem fogadatlan prókátorkodás, hogy a vidék nevében tettem ezt a nyilatkozatot, ennek bizonyítékául legyen szabad az én városom példáját felhozni. Kecskemét már évszázadok óta szakadatlanul a nagybirtokok megszerzésére vetette magát, minden erejét arra áldozta és vagyonát is feláldozta erre a célra; nem azért, hogy nagybirtokos lehessen, hanem, hogy a nagybirtokokat folytonosan elaprózva, sok önálló ldsexisztenciát teremtsen. (Helyeslés a jobboldalon) Mégis, ez a város abban a korszakban, amikor Budapest székesfőváros fejlődése megindult és cserébe ajánlották neki a régi Borsutca sarkán levő nagy telket és vendéglője helyett a 8000 katasztrális hold Örkényi uradalmat, nem fogadta el, hanem ezen a telken egy dísze« bérpalotát épített, kizárólag abból a célból, hogy maga is hozzájáruljon a fővárosnak szebbé tételéhz. Ezt csak annak bizonyítékául hoztam fol, hogy ez a szeretet a főváros iránt kollektív érzés Kecskeméten, s meg vagyok győződve arról, hogy kollektív érzés az országban mindenütt. Nem is lehet máskép, mert hiszen már Lázár Miklós t. barátom az előbb rámutatott arra, hogy a budapestiek tulajdonképpen vidékiek, (Úgy van! balfelől.) vidékről kerültek ide. De nemcsak ők kerültek ide vidékről, hanem Budapest fejlődése is vidékről származott. A helyzet az, hogy amikor a fővárost elkezdték fejleszteni, a fejlesztés művében a vidékről felkerült államférfiak és a törvényhozás járt elől. Az hozta azokat a törvényeket, s az adta azt a pénzt, amely erre a fejlesztésre szükséges volt és pedig akkor még túlnyomó nagyrészben a vidék vagyonából és jövedelmeiből. Ha tovább megyünk, nézzük a más intézményeket: itt van például a Nemzeti Múzeum, amely Budapest megmagyarosításának egyik eszköze volt s egy másik magyarosító tényező, Rákosi Jenő szintén vidékről került ide és ő, mint vidéki ember, dolgozott Budapest magyarrátételén és ezzel a fővárosnak a magyar nemzet lelkéhez való közelebb hozásán. A gazdasági intézményeknél sem más a helyzet, mert hiszen első és ma is egyik legnagyobb pénzintézetünket, a Pesti Hazai Első Takarékpénztárát.^ szintén a vidék alapította, Fáy András vezetése alatt. A helyzet tehát az, hogy bármilyen büszkék most néha Budapest székesfőváros némely képviselői hogy a főváros milyen magas szellemi színvonalon van, milyen hatalmas gazdasági erőt képvisel és bármennyire állítsák be ezt a vidékkel szemben néha olyan formában, mintha a vidéknek szegyeinie kellene magát, vagy háttérbe kellene szorítania magát (Bródy Ernő: Nem helyes!) amiatt, hogy gyengébb és fejletlenebb, mint Budapest székesfőváros, aki komolyan belegondol a dolgokba, annak tudnia kell, hogy ma is a vidék táplálja Budapestet sok vonatkozásban, (Ügy vanh balfelől.) amit pedig a maga erejéből fejlődik, halad és gazdagszik, ahhoz is a vidék szolgáltatta az alaptőkét. A vidéknek tehát jussa van ahhoz, hogy Budapest székesfőváros részéről megbecsülést, jószándékot igényeljen a maga számára és kötelessége, hogy Budapest székesfőváros ügyei 47. ülése 1934 március 2-án, pénteken. iránt szeretettel érdeklődjék. Az a rokonszenv. amely ebből ia helyzetből szükségképpen folyik, a múlt időben, különösen abban a korszakban, amelyről a bizottsági tárgyalás alkalmával Váasonyi János igen t. képviselőtársam emlékezett meg, a főváros és a vidék között mindig meg is volt. Az utóbbi évek során azonban nagyon sok jogos panasza volt a vidéknek egyfelől az említett bizonyos lenéző gesztus miatt, másfelől amiatt, hogy a vidékről felkerülő árusoktól, akár termelőktől, akár kereskedőktől, a főváros rendkívül magas díjakat szedett, sőt tapasztaltam, hogy szokszor még olyan vidéki árusok is méltánytalan eljárásnak voltak kitéve, akik már évek óta budapesti lakosok és adófizető polgárok voltak. Ez a lenézés, ez a kedvezőtlen elbánás időszakos dolognak látszik előttem, mert annyira egyek vagyunk, annyira közös a szervezet, annyira függ egyiknek a boldogulása a másik boldogulásától, hogy ilyen gondolatokat és ilyen eljárást csak ilyen zavaros idők és csak időlegesen termelhetnek ki. Hiszem azonban, hogy ezek az idők megváltoznak, újra helyreáll a szeretet és a szeretettel való együttműködés a főváros és a vidék közt. A másik ok, amiért kötelezve érzem magam, hogy felszólaljak ennél a törvényjavasatnál, e- ay autonómia szeretete. Ne méltóztassanak azt gondolm, hogy az autonómia szeretete nálam vagy másoknál is csak egy megszokás, beleneyeltség. Az a meggyőződésem, hogy az autonómia az az életforma, amelyben a magyar ember hasznos, kollektív tevékenységet képes kifejteni, az az életforma, amely rászoktatja a magyar embert a fegyelemre, de rászoktatja arra is, hogy az őt közvetlenül nem érdeklő közdolgokkal behatóan, odaadással, szeretettel foglalkozzék. Ez nekünk régi nagy kincsünk. Azt hiszem, hogyha az autonómikus érzék ki nem fejlődött volna már régesrég a magyar nemzetben, talán még az erdélyi fejedelemség sem tudott volna a török hódoltság idejében létrejönni, mert az autonómia termelte ki a magyar nemzetben azokat a nagy értékeket, amelyek nélkül talán ma már nem is volnánk magyarok. Mindenütt látjuk az autonómiának ezt a hatását. Méltóztassanak visszaemlékezni arra, hogy például 1849 után, amikor nem lehetett gyűlést tartani, a vármegyei törvényhatósági bizottsági tagok állandó érintkezésben voltak egymással, állandóan fűtötték, szervezték, irányították azt a nemzeti ellenállást, amely végre is meghozta az 1867-i kiegyezést. Tovább is mehetünk azonban, . természetesen sok közbeeső pontnak elhagyásával. Az a meggyőződésem, és azt hiszem, igen nehéz lenne ezt az álláspontomat megcáfolni, hogyha minálunk az autonómia iránti érzék és szeretet a magyarságban nem lett volna úgy kifejlődve, flihöTvqn. k fe" í lődöt+ akkor a tőlünk erőszakosan elszakított területen élő magyarság, mint elnyomott, kifosztott kisebbség nem találna egy közös célt, egy összefogó gondolatot, és nem tudná, ha fogyva is, a maga nemzeti életét, kisebbségi életét élni, alkalmazkodni az állam törvényeihez, amelynek keretében élni kénytelen, de élni mégis a maga önálló életét, erősíteni, irányítani a maga gazdasági életét és magasra fejleszteni a maga kulturális életét. Európának az a része, ahol mi vagyunk, ahová a jó Isten a mi kenyerünket letette: ^uró^ánfk vihar-sfirka. Az volt a íii3pvándor<lás előtt és a népvándorlás óta. Ne méltóztas-
