Képviselőházi napló, 1931. XIX. kötet • 1933. december 11. - 1934. február 20.

Ülésnapok - 1931-240

Az országgyűlés képviselőházának 240. ülése 193 h február 20-án, kedden. 437 Zoltán: Legalább élharcos-felvonulás kellett volna! — Zaj.) A kormány minden valószínűség szerint azt fogja erre mondani, hogy ia diplomáciai ügyeket nem szokás dobraütni. Ez áll abban a stádiumban, amikor egy diplomáciai tárgyalás folyik, de amikor az eredménnyel végződik, hogy annak eredményét miért ne lehetne megindokolni és előttünk is ismertté tenni, ezt megérteni egyáltalán nem tudom. Mert a dolog úgy áll, hogy háború után — nem mi, hanem Európa, — nagy diadallal hirdette, hogy ezentúl a titkos diplomáciának bealkonyodik és jön a nyilvános diplomácia. Ez nem következett be, de valami mégis bekövetkezett. Aki az új alkotmányokat figyelemmel kíséri, tudja, hogy ma a népek hozzájárulása nélkül mégsem lehet olyan fontos külpolitikai dolgokat, eseményeket, szövetségeket, háborúüzenést vagy hasonlókat létrehozni, amik fontosságuknál fogva megkövetelik, hogy a nép szankcionálja őket. En tehát, bár tudom, hogy nincs titkos diplomácia, mégis szeretném, ha ezt az elvet — amennyiben a népképviseleti rendszert fenntartani akarjuk — érvényesítenek -is. Hogy ez mennyire fontos, legyen szabad talán utalnom arra a közismert példára, — de szeretünk mindent elfelejteni — hogy ha a háború előtt Grey angol külügyminiszter felvilágosította volna az angol közvéleményt, hogy Anglia le van kötve egy francia-német háború esetén arra, hogy fegyverrel beavatkozik, akkor az angol közvélemény ahhoz talán sohasem járult volna hozzá és ez a szerencsétlen világháború nem lett volna. (Ügy van! Ügy van! balfelöl.) Azt fogja talán mondani a miniszterelnök úr: En megtettem alkotmányos kötelességemet, mert a külügyi bizottságok elé úgy a Képviselőházban, mint a Felsőházban, odahoztam a dolgot és megadtam a kellő felvilágosításokat. Engem ez esetben ez nem elégít ki, nemcsak az elmondott indokok elégtelenségénél fogva, de azért sem, mert ez a diplomáciai aktus, ez a külügyi esemény valamiképpen mégis az ország egész közvéleményét érdekli, (ügy van! balfelől.) Ha a miniszterelnök úr komolyan venné a parlamentarizmust, legalább azt megtehette volna, hogy minden pártnak vezetőjét bizalmasan tájékoztatja ennek a dolognak szükségességéről, vagy arról, hogy miért jött létre ez az okmány. De még ezt sem tette meg, hogy legalább azoknak a pártoknak, amelyek képviselik az országot, vezérei ilyen információ birtokában bizonyos megnyugtatással szolgálhattak volna. (Simon András: A külügyi bizottságban minden párt képviselve van! — Petrovácz Gyula: De titkos a bizottság tárgyalása! Olyan kommünikét adnak ki, amilyent akarnak!) r

Amellett egészen más jellege van az ilyen tájékoztatásnak egy bizottságban. A háború idején is volt bizottság ilyen is, olyan is, mégis megtalálták a kormányférfiak a kontaktust az ellenzék vezéreivel. Miért mondom én, hogy ebben az esetben a felvilágosítást szükségességnek, egyenesen parancsnak tartom? Itt nem arról van szó, mintha most egy új állam keletkezett volna és ezzel az állammal szemben diplomáciai lépés formájában annak elismerése történt volna. Egy ilyen udvariassági aktust^ ami pusztán az, nem szokás ilyen sürgősen tárgyalás alá venni. De ha visszatekintek az 1924-iki hangulatra, amikor e tárgyalások megkezdődtek és a kormány egyszer már fel akarta venni a diplomáciai viszonyt, akkor az ország közvéleménye valósággal elsöpörte ezt a gondolatot. Nem fogom még azt sem tenni, mert különböző időkben különböző dolgokat sokszor bizony másképpen ítél meg a politikus, hogy idézzem, Gömbös miniszterelnök úr akkoriban mit mondott. Igen olesó dolog volna, ha ilyen nyilatkozatot részéről felolvasnék. (Ügy van! jobb felől.) Vialahoigyan úgy érzem^ hogy olyan szenvedés és fájdalom van még mindig a nemzet testében azok miatt a dolgok miatt, amelyek akkor történtek, hogy azok fölött nem lehet élsiklani, nem lehet a közönségnek és a közvéleménynek, az országnak az érzését egyszerűen negligálni. Most majd fog történni néhány különös dolog. Kezemben van például egy meghívó, amelyet tegnap kaptam, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós ő főméltóságának legfőbb védnökségével egy emlékmű leleplezésére hívnak meg mindenkit és ez az emlékmű a nemzet 1918/19. évi vértanúinak emlékét örökíti meg. Amikor mi vértanukat megyünk ünnepelni, az az ünneplő közönség nem szívesen fogja itt látni valamelyik palotán az orosz szovjet zászlóját és jelvényét. (Petrovácz Gyula: Lesz, aki szívesen látja!) Annak bizonyítására, hogy itt csakugyan az ország közvéleményének megnyugtatására lett volna szükség, felhozom azt, hogy a Tesz., ez az ismert szövetség, amely azzal dicsekszik, — sőt talán joggal — hogy 1500 községet foglal magába, azonkívül az egyesületeket mind, szőröstől-bőröstől, amelyek itt vannak Magyarországon, csak három esztendővel ezelőtt is, amikor már a helyzet a szovjet európai jelentősége szempontjából is majdnem olyan volt mint most, a következő határozatot hozta (olvassa): »1930. május 12-én a »Magyarország összes nemzeti alapon álló egyesületeit, szervezeteit, valamint 1500 községet magában egyesítő Társadalmi Egyesületek Szövetsége« nagygyűlésén megbotránkozással foglalkozott azzal a véresen kegyetlen, minden emberi érzést és civilizációt megcsúfoló eljárással, amellyel Oroszország jelenlegi kormánya a templomokat lefoglalj istentiszteletek tartását és a vallásos érzés minden egyéb megnyilvánulását lehetetlenné tenni iparkodik; Krisztus isteni személyét a legdurvább atheista propaganda gúnyjának céltáblájává alacsonyítja, a híveket börtönnel és halállal üldözi és az iskolákban rendes tantárgyként tanított atheizmussal mételyezi meg a gyermekek lelkét.« A Tesz. ebből ezt a következtetést vonta le (olvassa): »Miután pedig egy nemzet egész jövendő nemzedékének valláserkölcsi alap nélküli nevelése és ebből következő^ lelki megmérgezettsége a szovjetnek a világforradalom érdekében folytatott állandó agitáció ja mellett a világ békéjének és a keresztény polgári jogrendre felépített államok biztonságának állandó veszedelmét jelenti, ezt a határozatát a III. internacionálé leküzdésére .alakult genfi nemzetközi központtal és a londoni bolsevizmus elleni központtal közölni szükségesnek tartja. Egyben a nevezett központokat felhívja, hogy ezen veszedelmek elhárítása céljából hathatós és energikus mozgalmat indítson a mai Oroszországnak teljes diplomáciai elszigetelése, a gazdasági bojkott következetes keresztülvitele és ezáltal a testi-lelki elnyomottságban sínylődő orosz nép felszabadítása érdekében.« (Simon András: Ázt tesszük, amit a többi ál63*