Képviselőházi napló, 1931. XIX. kötet • 1933. december 11. - 1934. február 20.

Ülésnapok - 1931-226

8 Az országgyűlés képviselőházának í állapításánál. De természetesen ott a kormány minden pillanatban ki van téve a leszavazás veszélyének, mert ott nincs olyan mammuttöbbség, mint a milyen nálunk van és ott valódi népképviselet van, amely nem ismeri a a nyílt szavazással egybegyűjtött parlamenti többséget, amely parlamenti többség nálunk egy nagy részében nem is népképviselet", hanem mintha kormányképviseletet jelentene. Elnök: A képviselő úrnak ez a kijelentése a magyar alkotmányt sérti. (Vázsonyi János: De a tényekkel egyezik!) Csendet kérek! Ne méltóztassék közbeszólni. Petrovácz Gyula: Nálunk is nagy erőfeszítés kell ennek a javaslatnak törvényerőre emeléséhez. Nálunk is meg kell feszítenie a kormánynak az erejét, hogy nagy többségét rábírja mégis ennek a javaslatnak megszavazására és látjuk, hogy «mindazok, 'akik a túloldalról feszólalnak, a maguk részéről aláhúzzák és hangsúlyozzák azt, hogy nehéz szívvel, fájó szívvel szavazzák meg ezt a javaslatot és a maguk részéről aggodalmuknak adnak kifejezést, a maguk részéről módosítani kívánják a törvényjavaslatot, módosítani igen lényeges kérdésben, mint ahogy az előttem felszólalt képviselő úr is éppen a 2. §-nak olyan jelentős módosítását ajánlotta a kormány figyelmébe, amely magát a javaslatot eredeti felfogásából és álláspontjából teljesen kivetkőzteti. Meg vagyok győződve róla, hogyha a kormány nem fordulna a pártfegyelemnek, a pártkérdésnek alkalmazásához, akkor még ebben a parlamentben sem, kapna többséget ez a javaslat. Mélyen t. Képviselőház! Azt mondta a miniszterelnök úr, hogy nem lehet hangulatoknak alárendelni a kormány cselekvéseit. En őszintén bevallom, meg tudom érteni, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a hangulatok kérdésével igenis^ számolni kell s vannak olyan esetek, amikor kénytelen olyan intézkedéséket tenni a kormányzat, amelyek a közhangulattal ellentétesek. De állítom, hogy nincs olyan kormányzat, amely csupa ilyen intézkedést volna kénytelen tenni, amelynek intézkedései általában és minden vonatkozásban egymásután hangulatellenesek, amelyek a közhangulattal semmiféle tekintetben nem kvadrálnak. Az ilyen hangulatrontás soha sem válik a kormány javára és soha sem válik magának az államkincstárnak javára. Volt itt egy gazdajavaslat. Méltóztassék megkérdezni, hol van e mellett hangulat ebben az országban. Sehol nincs mellette hangulat. Ha gazdaköröket kérdezünk meg, azoknak hangulata — mint az Omge. mai gyűlése is mutatja — az, hogy nincsenek vele megelégedve. Ha megkérdezzük a bankokat, azok sincsenek vele megelégedve. Egy társadalmi osztály sincs, amely azzal az óriási áldozattal szemben, amelyre a kormány ennél a javaslatnál vállalkozott, hangulatában a kormány mellé állana vagy ennek a javaslatnak hatása alatt a kormány iránt barátságosabb érzelmet tanúsítana. Itt van a kartellek egymás után való feltámasztása és ápolása, (Mozgás a balközépen.) Ez is hangulatkérdés. A földmívelésügyi miniszter úr egymás után csinálja a fakartellt, a tejkartellt, a Lactos-kartellt, a burgortyakartellt és minden egyes élelmiszernek s minden egyes közszükségleti cikknek forgalombahoztalánál egymásután állít fel olyan szerveket, amelyek mind kikapcsolhatók volnának. A termelőknek nincsenek megelégedésére, a fogyasztóknak meg éppen nem és a hangulatot a kormánnyal szemben ezek az intézkedések igazán nem javítják, 6. ülése 1933 december 11-én, hétfőn. hanem meglehetősen rontják. (Müller Antal: Sőt, aki nem lép kartellbe, megbüntetik!) Itt van az egyetemi ifjúság kérdése. Vájjon ez alkalmas a kormány melletti hangulatkeltésre? Sőt, ellenkezőleg. Az a vérlázító dolog, hogy a charlottenburgi műegyetemről kikergetett 20 idegenfajú technikust itt a budapesti műegyetemen a felvételi szabályok teljes megkerülésével felvették. Ez csak vérlázító azoknak szemében, akik itt nem tudnak megfelelő kenyérhez juni és az egyetemig tüntetéseknek leszerelésére irányuló törekvések semmiesetre sem lesznek hangulatkeltők a kormány iránt. Nem tudom, hogy megbírja-e ezt a sok ellentétes hangulatot a kormány, megbírja-e mindezeknek a szerveknek, fogyasztó, közvetítő tényezőknek vele szemben táplált hangulatát. Ezek ma már az országban, igazán azt lehet mondani, szinte nemzeti egységben vannak, de a kormánnyal szemben. (Ügy van! ba

1 felől.) Egy kormány sohasem akkor bukik meg, amikor benyújtotta a lemondását, mindig korábban bukik meg; sokszor akkor bukik meg, amikor még nem is tudja. (Homonnay Tivadar: Megbukott a «Maroia su Tattersalb-ban! — Elnök csenget.) Madai igen t. képviselőtársam az előbb azt mondotta, hogy ő belátja, hogy mi ennél a javaslatnál erőteljesen állástfoglalunk a kormánnyal szemben,, mert mi általában városi kerületeket képviselünk, a városi kerületek pedig tisztviselőkkel vannak telítve. En a képviselő úrnak azt a választ adom ebben a kérdésben, hogy pártunk ezt a kérdést, a tisztviselői illetménykérdést sohasem fogta fel tisztviselőkérdésnek. (Ügy van! Ügy van! a balközépen.) Mindig általános gazdasági kérdésnek fogtuk fel, mert nagyon jól tudjuk, — és ezt Madai igen t. barátunk felé «mondom — hogy ennek a tisztviselői fizetéscsökkentésnek a vége, a csattanója mindig a kisgazdán, mindig a falun csattan, (Ügy van! bal felől.) mert ez a törvényjavaslat, amely itt van, elsősorban gazdasági javaslat, másodsorban a közszabadságoknak egyik javaslata. A termelés, a közvetítés és értékesítés mind a három szerve csökken és szenved, ha ebből a törvényjavaslatból törvény válik. Bármennyire nagyrabecsülöm is az ő számításait, aki mindent disznóban és búzában számít, bármennyire becsülöm is azt a megállapítását, hogy a falusi lakosság irigyli azt a szegény közalkalmazottat, azt a kis útkaparót, azt a legkisebb embert, amikor munka nélkül, nyugdíjat vesz fel a postahivatalban, — belátom, hogy a magyar ember általában irigy természetű, (Zaj jobbfelől.) a magyar ember általában irigyli a kabátos embert, sőt a saját soraiból kikerülő hivatalnokot, vagy altisztet is irigyli, (Simon András: Nem irigységről van szó! Nincs pénz!) —de mi nem a miniszteri tanácsosok dolgától vagyunk megijedve, nem ezekről gondolkodunk, amikor a (közalkalmazotti kérdést tárgyaljuk, nem az ezredesekről gondolkodunk, hanem éppen arról a szegény kis vasutasról, a kis postásról, a kis útkaparóról, arról a kézbesítőről, arról az altisztről, aki mind a közalkalmazotti táborban van és akinek ezek a csökkentő javaslatok már a létminimum alá süllyedt exisztenciáját veszélyeztetik. Mindenki tudja, hogy a közalkalmazottaknál a fizetéskiosztásnak napja csak feltételes megállóhelye a fizetésnek, a közalkalmazottnál a fizetés csak egy percig időzik, mert hiszen elsején még lehet irigyelni azt a közalkalmazottat, de másodikán már egyálta-