Képviselőházi napló, 1931. XIX. kötet • 1933. december 11. - 1934. február 20.

Ülésnapok - 1931-230

158 À2 országgyűlés képviselőházának 23 egyhangúság' — kell ahhoz, hogy a végelbánást ki lehessen mondani. A politikai üldözés lehetőségét mindem, esetre kizárná az is, ha a szavazást nem nyíltan, hanem titkosan méltóztatnék végrehajtatni, ha a végrehajtási utasításban méltóztatnék olyan módszert elfogadni, amely például a golyókkal való szavazást, tehát a legtitkosabb szavazást tenné lehetővé, mert az akkor az egyes tisztviselők írásából sem lehetne következtetni arra, hogy mire szavaztak ,vagy milyen álláspontot foglaltak el. Mindezek a módosítások, mégegyszer hangsúlyozom, tisztán arra vonatkoznak, hogy minden politikai üldözés lehetőségét kizárjuk ennek a szakasznak kényszerű alkalmazása során. Nagyon sajnálom, hogy a miniszter úr nem fogadta el azt a határozati javaslatomat, amelyet a tegnapi napon leszavaztak ,hogy tudniillik bizonyos határidőt állapítson meg a törvényhozás a tekintetben, hogy ezt a kény szernyugdíjazási szakaszt mely időpontig lehet alkalmazni. Mert ha ennek célja tényleg a racionalizálás, akkor előre láthatjuk, hogy mennyi idő alatt lehet racionalizálni ezeket az állami szerveket és ha a racionalizálás előrelátható időpontját én három esztendőben állapítottam meg és azt javasoltam, hogy ezt a kényszernyugdíjazási rendelkezés legfeljebb három esztendeig lehessen életben, akkor a kormány elérheti azt a célt, amelyet ezzel a szakasszal elérni kíván, de. ismét mentesíti magát az alól, hogy politikai célra lehessen ezt a szakaszt felhasználni. En azonban azt a határidőt szerettem volna leginkább a törvénybe belefoglalni, hogy ennek a szakasznak hatálya megszűnik a legközelebbi képviselőválasztás kiírásának napján, vagyis, amint kiírják a képviselőválasztásokat, akkor a kényszernyugdíjazási szakasz automatice szűnjék meg és töröltessék a törvénytárból, mert csak így tudok egy elkövetkezendő képviselőválasztásnál arra gondolni, hogy a politikai üldözést a választások eredményeképpen teljesen ki lehessen zárni. Engem nem nyugtat meg az a módosítás, amelyet az előadó úr beterjesztett, hogy 1937-ben a 'kormány jelentést tegyen a Háznak a tekintetben, hogyan élt az ebben a szakaszban biztosított jogokkal. Mert amint a tegnapelőtti ülésen a miniszterelnök úr megtagadott minden közösséget az előző kormányokkal, «megtagadta a közösséget mind a Bethlen-kormánnyal, mind a Károlyi-kormánnyal és kijelentette, hogy ő nem felelős ezeknek a kormányoknak tényeiért, meglehet, hogy az a kormány, amely 1937-ben itt lesz.ezen a helyen, megtagadja a közösséget a mostani kormánnyal és azt fogja mondani: én nem vagyok felelős a három év előtti kormány gesztióiért, engem tehát nem lehet azokért felelőssé tenni. Ennek következtében világos dolog, hogy illuzórikus a parlamentnek az a bírálati joga, amelyet olyan időben gyakorol, amikor •cIZ HZ illető kormány már régen nincs a helyén. Még ha azt méltóztatnék mondani, hogy a kormány évente tartozik a Háznak jelentést tenni, akkor megvolna a lehetősége annak, hogy még ugyanazt a kormányt vonja felelősségre a Ház, amely a tisztviselőelbocsátásokkal esetleg viszszaélt. De így ennek nincs semmi néven nevezendő lehetősége. Ez £iZ 9.Z ok, amiért én elvileg sem fogadom el ezt a szakaszt, mert a kény szernyugdíj ázást teljesen felesleges és káros intézménynek tartom és alkalmasnak a tisztviselők szolgalelkűségének előidézésére, a tisztviselők megalázá'. ülése 1933 december 15-én, pénteken. sara és arra, hogy a tisztviselők feje fölé állandó Damokles-kardot függesszenek. Miután a kormány nem biztosít engem a felől ,hogy ezt a jogát nem fogja politikai irányban kihasználni, én ezt a szakaszt a magam részéről nem fogadom el. (Helyeslés a középen.) Elnök: Szólásra következik? Patacsi Dénes jegyző: Payr Hugó. Payr Hugó: T. Képviselőház! A törvényjavaslat általános vitájába igen sok politikumot kevertek és ezért mi, akik a kormánypárton belül törekedtünk a javaslat módosítására, csak a szakszerűséget inkább involváló részletes vita alkalmával kívánunk felszólalni. A törvényjavaslat 2. §-a, amelyről most szó van, kétségkívül az, amely a legtöbb nyugtalanságot okozta. (Müller Antal: Ez bizonyos!) A szakasz maga két részre oszlik. Az első rész foglalkozik a racionalizálással kapcsolatosan elbocsátható alkalmazottakkal és tisztviselőkkel, a második rész pedig azokkal, akik későhb vagy időközben ettől függetlenül is elbocsáthatók azért, mert nem megfelelő alkalmazottjai a köznek. Hogy a racionalizálással kapcsolatosan, sajnos, el kell bocsátani az államnak és a közületeknek egy csomó alkalmazottját, ezt minden józanul gondolkodó ember tudja és átérzi. El kell bocsátani, mert Magyarországnak ma két főproblémája van: az egyik a munkanélküliség, a másik pedig a túldimenzionált s túltengő bürokrácia leépítésének kérdése. {Ügy van! Ügy van! a középen.) Minden más kérdéssel való foglalkozás csak pepecselés, nem oldja meg a problémákat, legfeljebb eltolja azok megoldását és nem oldja meg a magyar életet. Éppen ezért ennél a szakasznál mindenkinek örülnie kell, hogy a kormány végre foglalkozik ezzel a kérdéssel és a racionalizálással kapcsolatosan gondoskodni kíván arról, hogy a közületeket mentesítse a túltengő bürokrácia terheitől. Az általános vita során gyakran hivatkoztak arra, hogy Magyarországnak körülbelül 112.000 aktív tisztviselője és körülbelül ugyanennyi nyugdíjasa van, akiknek terhét Trianon következtében kell vállalnunk. Nagyon kevesen beszéltek azonban arról, hogy egyéb közületek is igen tekintélyes számú alkalmazottat tartanak el. így pl. a fővárosnak körülbelül 40.000 alkalmazottja van, a megyei és vidéki városok és törvényhatóságok alkalmazottainak száma pedig körülbelül 60—70.000-re tehető, úgyhogy Magyarországon összesen mintegy 350.000 tisztviselőt és alkalmazottat kell a közületeknek^eltartaniuk. De még sokkal rosszabb eredmény jön ki ennél és rosszabb statisztikát mutat az, ha az eltartás költségeit vesszük. Az 1932/33-as redukált állami költségvetés 1200 milliós összegéből 630 vagy 640 millió pengőt tesz ki a személyi kiadások összege. A hatósági gazdálkodásnál körülbelül 50—60%-ra becsülhető mindenütt a személyi kiadások öszszege. Ha tehát a székesfőváros budgetjét nézzük és ehhez hozzávesszük a vidéki városok és megyei közigazgatások költségvetését, amelyek együttesen kereken 568 millió pengőt tesznek ki, akkor legalább 250 millió pengőt tesz ki a törvényhatóságoknál alkalmazott közalkalmazottak javadalmazása; összesen tehát az állami és a törvényhatósági közalkalmazottak eltartása 880—850 millió pengőjébe kerül a közületnek. Külön kell beszélnem néhány szóval a