Képviselőházi napló, 1931. XIX. kötet • 1933. december 11. - 1934. február 20.

Ülésnapok - 1931-229

128 Az országgyűlés képviselőházának 229. volna az a megtakarítás, amelyet a lefelé nivellálás maga után vont volna. Felmerült, azután a nyugdíj-kategóriák egységesítésén kívül az a további kívánalom, hogy miért nincs megállapítva egy maximális nyugdíj, mint a békében volt. Amikor 16.000 korona volt a nyugdíj maximuma. Megnyugtathatom az igen t. Házat: ha jól emlékszem, 1220 vagy 1221 pengőnél magasabb navi nyugdíj nincsen, ennek következtében a maximálásnak egyáltalán semmiféle jelentősége nem lett volna. De még akkor is, ha alacsonyabb maximumot állapítottunk volna meg, alig 15—20 egyénnél lett volna 50—100 pengőket kitevő havi csökkentés. Ez az oka annak, amiért ez a rendelkezés ebben a novellában, amelybe csak a szükséges intézkedéseket vettük fel, nem foglal helyet. Ez volt körülbelül az a két-három főkifogás, amelyet tettek az igen t. felszólaló urak abban az irányban, hogy a javaslat nem teljes és nem foglalja magában mindazokat az intézkedéseket, amelyeket, ha már a törvényhozás elé jöttünk ezzel a javaslattal, fel kellett volna venni abba. A támadások azután egész különös térre csaptak át és különösen a kereszténypárt igen t. szónokai részéről úgy állították be az egész javaslatot, mintha az az illetmények és nyugdíjak csökkentését foglalná magában. Én eléggé ismerem ezt a javaslatot, hiszen eleget gondolkoztunk rajta, de ezt nem tudtam benne felfedezni, mert az egyetlen csökkentési momentum benne az, hogy a tíz éven keresztül fennállott helytelen praxissal, hogy tudniillik a lakbér a szolgálati időtől függetleníttetett, egyszerűen szakít. Egyéb csökkentésről ebben a javaslatban tulajdonképpen nincsen szó. Ennek következtében az illetmény csökkentés kérdésével nem is foglalkoznám,, ha ezzel kapcsolatban nem történtek volna prominens parlamenti tagok részéről olyan kijelentések, amelyekre mégis ki kell térnem, már csak azért is, nehogy a hallgatás konszenzusnak lássék. Az ellenzék nagyrabecsült vezérszónoka, Wolff Károly igen t, képviselőtársam ezzel a javaslattal szemben fejtette ki az ő pénzügyi elgondolásait, amelyeket én kellő tisztelettel azok iránt az érdemek iránt, amelyeket igen t. képviselőtársam a magyar középosztály megerősítése, erkölcsi bátorítása és felemelése terén szerzett, mégis kénytelen vagyok kritika tárgyává tenni. Az én igen t. képviselőtársam kifogásolja az illetménycsökkentést, vagy bármilyen fixfizetésnek, járandóságnak csökkentését abból az elgondolásból kiindulva, hogy ezáltal az illetők vásárló ereje csökken, tehát a fogyasztóképessege apad és így nem lesznek olyan jó vásárlói azoknak a termékeknek, amelyeket a mezőgazdaság és a termelésnek egyéb ágai a piacra hoznak. Ha a válság megoldásának kulcsa az volna, hogy a fixfizetésűeknek adjunk fogyasztóképességet, akkor igen egyszerű volna az egész válságból való kibontakozás, mert semmi egyebet nem kellene csinálni, mint a fizetéseket megduplázni s akkor egyszerre volna vásárlóképesség, kereslet és fogyasztás. Ez pontosan meg is lenne, volna kereslet, áremelkedés is beállana, de ami következnék, az az úgynevezett infláció, a pénz elértéktelenedése és annak mindazok a gyászos és vészes következményei, amelyek elsősorban a középosztályt sepernék el, de most már véglegesen. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Az a politika, amelyet mi folytatunk, a pénzérték vásárló erejének fenntartására irányuló ülése 1933 december 1^-én, csütörtökön. politika, amely nem képzelhető el az államháztartás egyensúlyának biztosítására irányuló erőfeszítések nélkül, elsősorban a tisztviselők érdeke. (Helyeslés a jobboldalon.) Roppant sajnálom, hoggy éppen annak a pártnak részéről történtek ilyen kijelentések, amely mindig a tisztviselői érdekek ápolását írta a maga zászlajára. Azok a gazdasági törvények és azok az úgynevezett genfi diktátumok, amelyekhez állítólag alkalmazkodom, nem egyéni elgondolások, nem a fantázia szüleményei, hanem a józan észnek örökké érvényes posztulátumai, amelyekkel szembehelyezkedés annak az egyháznak morálisában, amelynek elveit igen t. képviselőtársam érvényesíti is, úgy vannak megnevezve, mint a Szentlélek elleni bűnök, mert a megismert, vagy könnyen megismerhető igazság ellen való tusakodás jellegét viselik magukon, (ügy van! a középen.) Igen t. uraim, a mi bajunk az, hogy egyen súlyhiány van a társadalmi életünkben, egyensúlyhiány van a termelői és a nem termelői rétegek közt és az egyensúlyt nem tudjuk helyreállítani azzal, hogy a nem termelői rétegek jövedelmét igyekezünk olyan eszközökkel gyarapítani, amelyek ennek a jövedelemnek csak fiktiv gyarapodására, végeredményben azonban elfogyására, elsorvadására vezetnének. (Zaj a baloldalon.) Ezzel a gondolatkörrel kapcsolatban azonban legyen szabad most kitérnem a szóbanforgó javaslatnak az államháztartás szempontjából való jelentőségére is. Azok a számítások, amelyeket eszközöltünk a legújabban megállapított .szöveg szerint, azt mutatják, hogy ha ezek a rendelkezések mind valóra válnak és a gyakorlati életbe átültettetnek, a. következő pénzügyi effektust vonják maguk után. A lakbéreknek a szolgálati idővel való aránybahozatala évi 5 millió pengő megtakarítást jelent az állami 'közigazgatás és az állami üzemek keretében együttesen. Ami a 2. § alkalmazását, nevezetesen a létszámaoasztás pénzügyi kihatását illeti, azok az általam korábban felhozott számok, amelyekre Kassay igen t. képviselőtársam is utalt beszédében, a tulajdonképpeni értelemben vett bürokrácia aoasztására vonatkoztak, amikor csak egy korlátolt létszámmal dolgoztam és azt igyekeztem kimutatni, hogy annak a bürokráciának, amelynek túltengését anynyira támadták, tíz százalékos csökkentése körülbelül 2'5 millió pengő évi megtakarítással járna. Természetes, hogy a jelen esetben ezen túlmenő alkalmazotti kategóriákról is szó lehet és szó van, ennek következtében nagyobb létszámra vonatkozik az a csökkentés, amelyet e szakasz értelmében végre tudunk hajtani. Számításaink azt mutatják, hogy az állami közigazgatás és az állami üzemek 'keretében egy 5%-os létszámapasztás körülbelül 3—3'25 millió pengő évi megtakarítással járna, úgyhogy ennek a két intézkedésnek együttes kihatása körülbelül • évi 8*25 millió pengőre tehető. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a kettős javadalmazások megszüntetése révén is előáll bizonyos, bár igen szerény megtakarítás, akkor körülbelül 8*5 millió pengőre tehetjük azt a keretet, amelyben a megtakarítások egy évre átszámítva mozoghatnak. A kritikusok szemünkre vetették azt is, hogy amidőn ilyen — elismerem — szerény pénzügyi kihatás kedvéért rendelkezéseket teszünk, a másik oldalon olyan intézkedésekkel jövünk a törvényhozás elé, amelyek ennél sokkal nagyobb terhet rónak a közösségre.