Képviselőházi napló, 1931. XVIII. kötet • 1933. október 24. - 1933. december 05.

Ülésnapok - 1931-223

Az országgyűlés képviselőházának 223. kezeseihez. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Csendet kérek! Gál Jenő: Azt gondolnám, leghelyesebb, ha szemlét tartunk afelett a pénzügyi dezoláció felett, amely hiteléletünk és egész gazdasági berendezkedésünk szintjét jellemzi. Amikor én a Jegybankról szólok és arról beszélek, hogy vájjon megszavazhatónak tartom-e ezt a javaslatot, amely a- gazdaközönség felsegítésére százmillió pengőnek olyan hitel útján való igénybevételét jelenti, amelyről a mélyen t. miniszter úrnak és az egész t. Háznak el kell ismernie, hogy a létező törvénnyel ellenkezik — hiszen azért kell külön törvényt hozni, mert a létező törvény alapján ezt a problémát nem lehet megoldani — akkor azt mondom: boldogan megszavaznám ezt a törvényjavaslatot, ha tudnám, hogy segít. A számok erejével leszek bátor azonban kimutatni, hogy ezzel a százmillió pengővel a gazdaközönségen nem segítenek semmit. Ez nem egyéb, mint amit köznyelven mézesmadzagnak, kámforinjekciónak szoktak nevezni. Nem így hirdetném én azt a termelő erőt, amely a magyar közgazdaság különböző rétegeiből áll elő. Én azt mondanám, hogy előveszem a Nemzeti Bank régi és mostani jelentéseit és annak szövegéből állapítom meg, hogy mi az igazság a magyar közgazdaság mérlege szempontjából. De ezekből az évi jelentésekből azt látom, hogy maga a Jegybank mondja évről-évre, hogy képtelen megfelelni a maga kötelezettségeinek, mert az ország teljesítőképessége, a devizaellátás és az az árképző erő is folyton-folyvást hanyatlik, amely pedig akár idebent is kellőképpen harmóniába tudná hozni az árak nivellálását. Mert igaz az, — és ezt a miniszter úr igen helyesen emelte ki — hogy például a búzaár Magyarországon pro foro interno — mert az exportról, fájdalom, nem tudok beszélni — relatíve magasabb, mint másutt az agrárállamokban. De van itt egy nagy különbség, még pedig az, hogy azon az áron azok ki tudják vinni a gabonát a külföldre és kapnak érte exportvalutát akárhonnan, kapnak érte olyan gazdasági erőt, amelyet invesztálhatnak. Hiszen ha mi ezen az áron például Csehországba ki tudnók vinni a gabonát és kapnánk érte exportvalutát, higyje el nekem a mélyen t. miniszter úr és kegyeskedjék elhinni a t. Képviselőház, egyszerre megjavulna az árképző erő, a nívó, a gazdasági mérték, a megélhetés és a külkereskedelmi index. De nem javul meg a százmillió pengő becsepegtetésével és odaajándékozásával _^azoknak a gazdáknak, akik ettől sem jóllakottak, sem egészségesebbek nem lesznek. Hogy egyetmást elmondjak a bekebelezett tartozások körül tapasztalható jelenségekről, azzal a ténynyel, hogy a mélyen t. miniszter úr elodázza, leszállítja a kamatfizetést, s hogy moratóriumot ad a gazdáknak, mit ér el? Azt éri el, hogy a gazdától senki sem kaphatja meg a pénzt, a gazdát rászoktatja a nemfizetésre, a gazda kényelemben várhatja, hogy majd letellik ez az idő; de mit csináljon az,, laki a gazdának hitelez*? Most nem is beszélek a kereskedőről és az iparosról, hanem beszélek például az orvosról, s beszélek azokról, akik olyan cikkeket szállítottak, amelyek a gazdaság fenntartásához szükségesek: a gyárakról, vagy beszélek az ügyvédről, aki például telekkönyvi rendezést végzett. Ezt nem pro donio. mondom, nekem egyetlen gazda-ügyfelem sines, egyetlen olyan tevékenységem sincs, amelyben a gazdaérdekek, mint szubjektív érdekek, hozzám elKÉPVISELÖHAZI NAPLÓ XVIII. ülése 1933 december 1-én, pénteken. 387 érnének, de beszélek az ügyvédtársadalom nagy rétegéről, különösen azokról, akik vidéken élnek, akik jajgatnak, hogy uram, nem elég, hogy tönkrementünk, hogy rezerváinkat teljesen feléltük, hogy közterhekben mindent elvesznek tőlünk, mostmár az a csapás is ér bennünket, hogy bekebelezett, vagy nyílt követeléseinkhez a gazdarendelet folytán hozzá nem juthatunk. Ezeknek nem ad moratóriumot a miniszter úr, hanem transzferáltat, ezeknek nem ad moratóriumot sem az állam, sem a község, ezekkel szemben jön a nagy morális feltétel. Hogy azzal a nagy morális feltétellel hogyan állunk, ismét egy példára legyen szabad hivatkoznom. Sándor Pál t. képviselőtársamnak egy eszméjét kell továbbfűznöm, amellyel ugyancsak egy nagy betegségre mu' tátott itt rá. A t. kormány az illetéktartozásokat elzálogosította. A magyar pénzintézetek a legnagyobb készséggel állottak rendelkezésére s kincstári váltók ellenében a hátralékos nagy átírási illetékeket mind megkapta a mélyen t. kormány. Most egy megtörtént esetet mondok el, mélyen t. miniszter úr, amelyben benne van az egész dolognak minden jellemzése. Idejön Budapestre egy külállam követségi tanácsosa és azt mondja: Feleségem magyar nő, örökölt négy házat, nem tudom megfizetni az átírási illetéket, de meg akarom fizetni. (Ulain Ferenc: Megtörtént eset?) Megtörtént eset. Meg akarom fizetni, magamnak folyó pénzem nincs, a házak jövedelmei itt vannak, lekötöm, én oda akarok menni, mert a feleségem súlyt helyez arra — mondja hogy miután magyar származású nő, ő a magyar állammal szemben való tartozását áldozatok árán is teljesíteni akarja. A követségi tanácsos elmegy a miniszter úr bölcs vezetése alatt álló minisztériumba és a következőket mondja: Kérem, találtam egy nagy magyar bankot, amely azt mondotta, hogy helyettem kifizeti nyomban az illetéket az államnak, de járuljak a kormányhatóság elé azzal a kéréssel, hogy ha százszázalékban kifizeti az illetéket, törlesszen a kormány egy bizonyos százalékot a banknál levő tartozáséra, amelyet a betevők pénzéből, idegen pénzből nyújtott hitelképpen a kormánynak, amikor leszámitoltatta az illetéket. Ezt méltányosságból elvárom a kormánytól — mondotta az ország egyik legnagyobb bankja, amelynek külföldi relációi is rendkívül jelentékenyek s amely egy velünk barátságos, mondhatnám szövetséges állammal pénzügyi harmóniában, valóságos pénzügyi együttességben él. (Lányi Márton: Ezek után meg is mondhatja!) Nem fontos, de az történt, hogy visszautasították és azt mondták: kérem, ez köztartozás, ez nem tartozik ide, ön tartozik megfizetni az illetéket. Erre a követségi tanácsos azt mondotta: uram, én nem vagyok magyar állampolgár, de azért a konszolidációnak és a nemzetközi megértésnek olyan híve vagyok hogy én ezt a szempontot úgy r veszem bonckés alá és kritika alá, hogy azt kérdezem, mit tenne a pénzügyi kormány, ha én, aki tudom, hogy hol vannak ezek a kincstári váltók külföldön leszámítolva, most odamegyek, magamhoz váltom azokat, jövök, mint hitelező, prezentálom azokat és azt mondom, kérem, en a magyar államon segítek, kifizetem ezt az adósságot, törleszteni akarom azt az illetéket, amivel tartozom. A követségi tanácsos azt a feleletet kapta, hogy akkor sem. (Mozgás.) , 56