Képviselőházi napló, 1931. XVIII. kötet • 1933. október 24. - 1933. december 05.

Ülésnapok - 1931-221

278 Az országgyűlés képviselőházának 2í az előttünk fekvő, felszólalásomnak minden gondolatát ez a tör evés hajtja át. Mégis, mielőtt a tör vény javaslathoz érdemében hozzászólok, nem mulaszthatom el, hogy igen nyomatékosan rá ne mutassak arra a sajnálatos körülményre, hogy amikor egy igazi parlamentarizmus mellett szokatlan hosszú szünet után ez a Ház üléseit megkezdte és amikor egy olyan, gazdasági jelentőségében meszsze kiható törvényjavaslat tárgyalásához kezdett, mint az előttünk fekvő törvényjavaslat, akkor alig egyheti vita után a tölbbség szükségesnek vagy jónak látta a 8 órás ülések bevezetését. A 8 órás ülések bevezetése minden körülmények között, de különösen délutáni ülésezések alkalmával rendkívül alkalmas arra, hogy a parlamenti tárgyalásokkal szemben való közérdeklődést lelohassza és a parlamenti tárgyalásoknak azt a jelentőségét, amelyet azzal kapnak, hogy a gazdasági közvélemény kialakulására hasznos befolyást gyakorolnak, csökkentse. (Úgy van! balfelől.) Méltóztassék elhinni, hogy minden időkben nagy jelentősége van annak, hogy a gazdasági kérdésekről egy ország közvéleménye a legfontosabb fórumon, a parlamentben kialakuljon, mert az itt elhangzó beszédek alkalmasak arra, hogy egyrészt a gazdasági közvélemény a leplezetlen igazságú helyzetet megismerje, másrészt pedig hogy a néppel, választóikkal érintkező képviselők révén itt hangot találjanak azok a vágyak, azok a panaszok, azok az óhajok, amelyek az ország lakosságát a legjobban foglalkoztatják, hogy ezeken keresztül azután a végrehajtó hatalmat gyakorló államférfiak az általánosság érdekei szempontjából intézkedéseiket megtehessék. Ha nagy jelentősége volt ennek minden időkben, fokozott jelentősége van ma, amikor túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ma a gazdaságtörténelem a legváltozatosabb, (Bródy Ernő: Legválságosabb!) — legválságosabb és legváltozatosabb — lapjait írja. Hiszen szerte a világon a gazdasági válság már elérkezett abba a stádiumba, hogy nemcsak a felelősség nélkül bírálók, nemcsak a végrehajtással járó ódiumot magukra nem vállalók keresik a válság kiútját, a válságon való segítés módozatait, hanem azok az államférfiak is, akik a végrehajtó hatalom urai, elérkezettnek látják az időt arra, hogy a kitaposott mesgyék elhagyásával új utakon keressék azokat a megoldásokat, amelyek az immár három év óta a világ termelési rendjét megbontó gazdasági válságnak véget vetnek. Azt hiszem, nincs túlzás abban, hogy a legradikálisabb változtatásokkal eltelt emberek számára is elégtétel lehet az, hogy ma olyan jelentős gazdasági egységnek a vezetősége, mint az Egyesült Északamerikai Államok, ad példát arra, hogy a munkalehetőség megteremtésének princípiumát minden egyéb gazdasági szempontnak alá kell rendelni. Ebből az alkalomból nem tartózkodhatom hosszasabban az amerikai események taglalásánál és csak azt kívánom megjegyezni, hogy én, a szabadelvű politikus, aki a gazdasági szabadság eszméjének vagyok a híve, egyáltalán nem riadok vissza a mai viszonyok között, amikor azokat a lehetőségeket keresik, amelyek talán szemben állanak a gazdasági szabadelvűség ortodox tanításaival, ha azok valójában a gazdasági nyomor, a gazdasági válság enyhítésére alkalmasak. Ha az az Amerika, amelyet mérhetetlen nagy természeti kincsein kívül az egészen a gazdasági szabadosság határáig menő gazdasági szabadság érvényesülése tett a világ első gazdasági egységévé, a válság hatása alatt a másik szélsőségbe sod. ülése 193$ november 29-én, szerdán. ródva az állami intervencionizm

us olyan fokát gyakorolja, amelyre talán még a kollektív termelésre berendezkedett Oroszországban is alig van példa, (Úgy van! Úgy van! balfelől.) én ezzel szemben egyáltalán nem akarom elragadtatásomat kifejezni. Ellenben leszögezem azt, hogy ma megszűnt a gazdasági dogmákhoz való ragaszkodás ideje, ma az élet törvényei az irányadók és a felelősséggel dolgozó államférfiaknak elsőrendű és legsürgősebb feladata, a közvetlen bajok orvoslásáról gondoskodni. Ha az itt elhangzott beszédek nyomán kellene megalkotnom azt a véleményt, vájjon a magyar gazdasági válság ezekkel a világ különféle tájain felmerülő gazdasági reformtervekkel szemben idehaza milyen új áramlatokat forralt és termelt ki, akkor nagy megelégedettséggel kell megállapítanom egy dolgot. Meg kell állapítanom azt, hogy jobbról és balról hangzottak el itt beszédek, de egyben mind megegyeztek, abban, hogy egyiknek intenciójából sem* a partikuláris, a pártszempontok érvényesülése csillámlott ki, hanem az az őszinte törekvés, az a bennünket egymással összekötő alapcél, hogy miként lehet praktikus lehetőségeket találni a válság megoldására. Én tudom ennek a ténynek a gazdasági jelentőségét megformulázni s ezért is kell sajnálnom, hogy a kormány nem tette lehetővé, hogy ez a vita a legszélesebb mederben és nem a nyolcórás ülések mankójával megnyomorítva folyjon itt le. (Úgy van! Úgy van! balfelől.) Ha nekem ebből a vitából folyólag a külföld részére a magyar gazdasági helyzetről jelentést kellene készítenem, a jelentésben külön rámutatnék arra a megnyugtató szempontra, hogy a magyar konszolidáltságot semmi sem jellemzi jobban, mint az a kétségbevonhatatlan tény, hogy amikor az ország parlamentje egy ilyen messze kiható jelentőségű törvényjavaslatot tárgyal, mint amilyen az előttünk fekvő, amikor ezzel a javaslattal szemben a Ház különféle pártállású és különféle gazdasági elhelyezkedésű képviselői felszólaltak, egyetlenegy olyan felszólalás sem hangzott el, amely ne vetett volna fel diszkutábilis gondolatokat, vagy amely elgondolásaiban olyan mesgyére ment volna, amelyet egy konszolidált gazdasági rendszerrel nem tartok összeegyeztethetőnek. Ezért sajnálom nagyon, hogy ez a vita a gyors befejezés útjára terelődött, de sajnálom azért is, mert az alatt a két és fél év alatt, amióta Magyarországra a gazdasági válság a maga minden irányú megnyilvánulásával ránehezedett, amióta az államháztartás egyesúlyá" nak helyreállítása, az állami hitelélet visszaállítása és pénzünk vásárlóerejének biztosítása elsőrendű gazdaságpolitikai tényezőkké váltak, voltaképen elsőizben találkozunk olyan rendelettel, amely a megoldás módját nem a redukciókban, nem az adóbevételek fokozásában, hanem egy termelő osztály lehetőségeinek megjavításában keresi. A magam részéről őszintén bevallom, elvileg örömmel üdvözlök egy olyan kezdeményezést, amely végre szakít a fiskus-szempontok egyoldalú érvényesítésének törekvésével és a magángazdaság megélénkítésén keresztül akarja kidolgozni azokat a több-bevételeket, amelyeket az államháztartás részére biztosítani akar. Részemről még az ellen sem találok semmi néven való észrevételt, hogy a megsegítésnek ezen útján az első helyre a magyar agrártermelés kerül. Nemcsak azért, mert valójában úgy van, hogy a magyar gazdasági struktúra adottsága szerint a mezőgazdasági termelés problémájának megoldása nélkül az