Képviselőházi napló, 1931. XVIII. kötet • 1933. október 24. - 1933. december 05.

Ülésnapok - 1931-221

Az országgyűlés képviselőházának 221. egész magyar termelés megoldása elképzelhetetlen, hanem azért is, mert bármennyire igaz az a beállítás, hogy a gazdasági válság elmélyülése ma már a gazdasági élet minden területén úgyszólván osztálykülönbség nélkül, de , nemcsak szorosabban a gazdasági életben foglalkoztatottaknál, hanem a társadalom minden rétegében az exisztencia-bizonytalanságot érlelte ki, mégis a legsúlyosabb válságjelenségek ennél a termelő osztálynál vannak adva, és így a gazdasági struktúrán túlmenőleg a gazdasági célszerűség is azt kívánja, hogy a segítés lehetőségeit ennél az osztálynál kezdjük meg. T. Ház! Ha ilyen meglátásaim ellenére, amelyekből méltóztatik látni, mindjárt a kezdetén kifejezetten megállapíthaó az a törekvés, annak a célkitűzésnek elismerése, hogy az agrárválság megszüntetése a magyar problémák legelső sorában álló tétel, mégis ezzel a törvényjavaslattal szemben foglalok állást, akkor ennek nem politikai okai vannak, hanem kizárólag gazdaságpolitikai meglátások azok, amelyek engem arra kényszerítenek, hogy a törvényjavaslattal szemben bizalmamat megtagadjam. A mai viszonyok között egy gazdasági törvényjavaslat tárgyalásnál realizálható politikai lehetőségeket akkor is mellőzném, ha e magyar parlamenti rendszerben csak halvány reménye is volna annak, hogy a debattirozásnak — nem tudom — milyen csodájával, a meggyőződésnek — nem tudom — milyen szuggesztiójával képesek volnánk az önök már elfoglalt álláspontját módosítani. Mert, ha arra gondolok, hogy éppen a napokban Franciaországban a pénzügyi budget tárgyalásánál egy elvileg elfogadott kérdés részlettárgyalásánál sor kerülhetett arra, hogy a kormány megbukjék, (Farkas István: Nálunk nem történhetik meg! Nálunk ilyen baleset a kormányt nem érheti!), akkor értem az ellentétet, hogy nálunk sokkal megalapozottabb és az én szerény képességeimnél sokkal eredményesebb érvelés nyomán sem remélhetem azt a politikai eredményt, hogy önök belássák azt, hogy valójában nem az ország gazdasági érdekét és elsősorban nem az agrártársadalom igazi érdekét szolgálja ennek a törvényjavaslatnak törvényerőre való emelése. Nem szólok arról a dologról, amiről pedig nem nekem, hanem mégis a közjogi kérdések iránt fogékonyabb képviselőtársaimnak kellett volna pár szót ejteniök, hogy a magyar parlamentarizmus liberálisabb értelmezése mellett is voltaképpen nagyon nehezen lehet a magyar alkotmányosságba belemagyarázni azt, hogy egy olyan nagyjelentőségű rendelet, mint amely ennek a törvényjavaslatnak alapjául szolgál, parlament és parlamenti bizottság nélkül léptettetett életbe és hogy mi voltaképpen ennek a törvényjavaslatnak megszavazásával csak aszszisztenciául szolgálunk a megtett intézkedések megerősítésére. (Ügy van! a baloldalon.) T. Képviselőház! Ha azonban mindezeket az aggályaimat félreteszem e most már tisztán csak gazdaságpolitikai szempontból foglalok állást ezzel a törvényjavaslattal szemben, akkor fenntartás nélkül azt a megállapítást kell tennem, hogy ez a törvényjavaslat nem alkalmas a kitűzött, cél megvalósítás ára. Mert röviden összefoglalva, mi a cél? Az irrentabilissá vált mezőgazdasági termelésnek az eredményes termeléshez szükséges feltételeket megj adni. De kérdem: vájjon annak, aki csak kissé elmélyedt ennek a törvényjavaslatnak várható hatásában, nem kellett-e megállapítania, hogy az adósságrendezés még korántsem jelenti a ülése 1933 november 29-én, szerdán. 279 rentábilis termelés lehetőségének megadását? Még ha azt az optimális jóindulatot tanúsítom is ezzel a törvényjavaslattal szemben, hogy az indokolás öt pontjában megjelölt célkitűzés lehetőségét elismerem, — amit, sajnos, nem tehetek, mert amint a részleteknél lesz kötelességem arra rámutatni, még ezt sem éri el — mondom, ínég ha ezt a lehetőséget biztosítanám is részére, akkor is arra a konklúzióra kell jutnom, hogy a megállapított igazi célt, a mezőgazdasági termelés rentabilitását, a nyomorral jküzdő magyar kisgazdatársadalom megmentését semilyen körülmények 'között nem szolgálja. T. Képviselőház! Végtelenül sajnálom, hogy a pénzügyminiszter úr, amikor ezt a fontos törvényjavaslatot ide terjesztette, amely mindentől eltekintve, 175 millió pengő megszavazását kívánja ettől a törvényhozástól, amely 175 millió pengő még így, a magyar gazdasági életben, de különösen ia magyar parlamentben meszokott nagy számok mellett is legalább az utóbbi időben, mégis csak talán olyan tekintélyes számmá vált, hogy az ember lelkiismereti kérdéssé kell, hogy tegye, hogy ebben a kérdésben miként adja le szavazatát, (Sándor Pál: A budget-ben foglalt kiadások 20%-át teszi ki!) ezt olyan (könnyedséggel, az indokoltságnak olyan kevés alátámasztásával tette, mint ahogy az előttünk fekvő törvényjavaslat teszi. Tegnap Fenyő barátom az ő értékes beszédében azoknak a képviselőknek szempontjából hiányolta a statisztikai adatok elmaradását, akik ezt a törvényjavaslatot megszavazzák, mondván, hogy lelkiismeretük megnyugtatásához mégis csak kívánatos lett volna, hogy ismerjék azokat a statisztikai adatokat, azokat az összehasonlító táblázatokat, amelyek alapján végeredményben a pénzügyminiszter úr arra az eredményre jutott, hogy ez az a törvényjavaslat, amelyet ebben a pillanatban a Ház elé kell terjesztenie, mert ez az a törvényjavaslat, — amint az indokolás mondja, — amely az adott viszonyok között a legkedvezőbb megoldási lehetőséget biztosítja. Hát nekem azoknak a képviselőknek részéről, akik nem szavazzák meg ezt a javaslatot, de akik mégis lelkiismereti kérdésnek tekintik, hogy tisztán ellenzéki szempontból nem állják útját olyan törekvés megvalósulásának, amely valójában a gazdasági érdekek szolgálatában van, kell ezt messzemenően meghiányolnom. Mert az az egy statisztikai adat, amely a törvényjavaslat indokolásában foglaltatik, s amely a gazdaadósságoknak rendezése alá eső részét 734 millió pengőben jelöli meg, és pár millióval tér el a Pénzintézeti Központ^ részéről kiszámított és az 1933 június 30-i állapot szerint 724 millió pengőre tett átlagtól, mégis igen kevés arra, hogy világos képet alkossak magamnak. Különösen kevés akkor, ha emlékezetembe hívom azt a számot, amely a magyar hivatalos statisztikai számadása szerint a magyar földbirtokot 1933 végén terhelő terhek összegét 2'3—2*4 milliárdra becsüli. Érdekes volna tudni, hogy honnan van ez a nagy eltolódás. Mert, ha a hivatalos statisztika adatából levonom az úgynevezett földteherrendezési terheket és levonom a hosszúlejáratú terheket, még mindig nagy eltérés van a hivatalos statisztika és a pénzügyminiszter úr részéről az indokolásban most megemlített adat között. De én nemcsak erre vagyok kíváncsi. Engem mégis csak messzemenően érdekel, hogy akkor, amikor a gazda41*