Képviselőházi napló, 1931. XVIII. kötet • 1933. október 24. - 1933. december 05.

Ülésnapok - 1931-217

154 Az országgyűlés képviselőházának 217. ülése 1933 november 22-én, szerdán. ez a hiba, nem ez az alapja az ifjúság nehéz és gazdasági szociális helyzetének, az elhelyezkedés lehetetlenségének. Neki alaposabban meg kellene magyaráznia azt, hogy nem megoldás az, ha azt az egészen parányi létszámot, amely az élő törvény alapján beiktattatott az egyetemre, kiszorítják, nem megoldás az, ha a már elfoglalt állami hivatalok után a szabad pályákat is ki akarják sajátítani Önmaguk részére, nem megoldása ennek a rettenetes pro; bléinának az, ha az orvosi, mérnöki, jogászi tudást, mint egyedáruságot elfoglalják a maguk részére. Ezen túlmegy a kérdés, ezen túl van mindaz, amiről beszélni kell, ezen a kasztforradalmon túl, kell az ifjúságnak erről a súlyos helyzetéről beszélni, mert ez a helyzet, az ifjúság elhelyezhetetlenstégének kérdése a legsúlyosabb vád ez ellen a rendszer ellen. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Természetesen amikor az ifjúságról beszélünk, akkor nem vagyunk hajlandók magunkat az ifjúságnak arra a szűk körére szorítani, amely minden ősszel zavarog az egyetemeken s itt nemcsak arról a körülbelül kétezer diplomásról van szó, akik évente elhagyják a műegyetemet és a többi egyetemi ^ fakultást, a gazdasági akadémiákat, a bányászati és képzőművészeti főiskolákat, hanem arról a majdnem negyedmilliónyi ifjúságról, amely az elemi és középiskolákból együtt jön ki minden év végén és nem azért nem jutott el a diplomáig, mintha nem akart volna tanulni, hanem azért, mert nem volt rá meg a módja, az anyagi eszközei is hiányoztak ebben a mai világban- amikor a tanulás előbbutóbb teljesen az uralkodó osztályok osztálvkiváltsáe-áviá, privilégiumává emelkedik. (Ellenmondások a jobboldalon. — Farkas István: Pénzkérdés az egész!) Nincsenek hivatalos adatgyűjtéseink, de azt hiszem, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy vannak ezrével harminc évesek, akiket ä régi világban már nem fiataloknak, hanem már meglett férfikorban lévőknek számítottunk, ezrével vannak ma harminc évesek, akik pénzkereső, kenyérkereső, hivatásos .munkát végezni eddig még nem tudtak. Méltóztatnak tudni, hogy a 16—30 évek közé eső 14 esztendő a fogékonyságnak, a leleményességnek, a cselekvő erőnek legszebb ' időszaka s nemcsak ő rájuk nézve borzalmas, behozhatatlan és pótolhatatlan veszteség, hanem az egész ország számára pótolhatatlan és behozhatatlan kár, hogy ezeket az esztendőket ilyen préda módon kellett odadobniuk a nincstelenségbe, a semmibe. A proletár fiatalság nem tanulhat szakmát és a magyar ipar, amely valamikor egész Európának a legelsőbbrangú munkásokat adta, nem tud utánpótlást nevelni, nem tudja a 'fiatalokat alkalmazni, nem tud nekik munkát adni, nem tudja őket a jövő életre előkészíteni. A proletár-fiú kifutó, csarnoki hordár, alkalmi munkás, mezítláb és rongyosan jár, hogy azt a pár krajcárt megkeresse, amivel máról-holnapra eltengetheti életét. A középosztálybeli fiatalság pedig szüleinek háztartásában, szüleinek nyakán él, önmaga és a családtagok részéről is örök szemrehányás. A proletár fiatalságnak, csakúgy, mint a középosztálybeli fiatalságnak a lelke megtelik defektusokkal, elönti az a borzalmas letargia, amely azután később is, ha esetleg talán munkához jut, alkalmatlanná teszi őt az életre, mert kialakítja benne a gyűlöletet a közösséggel szemben, amely nem tud róla gondoskodni, amely nem tud neki életpályát megépíteni, hanem amely belekergeti az egyéni érvényesülésért való kilátástalan és reménytelen hajszába. Amikor ezeket a rettenetes jelenségeket tapasztaljuk, ugyanakkor látjuk azt is, hogy a kormány beszél és terveket sző, terveket jelent be, amelyeknél, azt lehet mondani, milliókkal dobálóznak, ugyanakkor pedig mindent leépít, mindent megfojt, a gazdasági életet is, a magángazdasági inieiatívát is, csak az az egy éljen könnyen, a kereset, a kockázat nélkül dolgozó finánctőke, amelynek könnyűvé, fejtörésnélkülivé kell tenni a profitot. (Propper Sándor: A tizenötéves uralomnak ez az egyetlen eredménye!) Néhány hónappal ezelőtt megindult egy ifjú ságmentő akció, azonban nem csinált semmit, nem teremtett munkaalkalmat, a meglevő semmit osztotta el többfelé és úgy vagyok értesülve, hogy ez az ifjúságmento akció összeállított egy listát, amelyikről hébe-hóba elhelyezi a jelentkezőt egy-egy munkaalkalomra, a listáról azonban a zsidóvallásúakat egészen kihagyták; de még annak a néhányszáz ifjúnak a számára is. akik abban a szerencsés helyzetben részesültek, hogy ennek az ifjúságmentő akciónak a hatáskörébe esnek, rendkívül mininális számú az a munkaalkalom, amelyet ez az akció előteremteni tud. A széles tömeg, a proletár fiatalsága, a fizikai munkásság, a középosztály nem protekciós fiatalsága részére teremtendő munkaalkalmakkal ez az ifjúságmentő akció sem ér rá foglalkozni. Beszélnek, tárgyalnak^ és szavalnak a jövendőről és itt fekszik a lábaik előtt eltaposva, földrezúzva a jövendő hordozója, a jövendő ember, a jövendő generáció, anélkül, hogy valakinek a szíve, vagy az esze megindulna és segítségükre sietne. (Szeder Ferenc: A magyar dolgozó! A magyar keresztény dolgozó! — Malasits Géza: Pest környékén 240-et: ajánlkoztak katonának és csak 40 maradt benn. A többit, mint hasznavehetetlent, mint csontot és bőrt, kidobták! — Szeder Ferenc: Elég tragikus ez!) Nekünk nem kötelességünk az, hogy megoldási módokat ajánljunk, a kormánynak., amely a helyén ül, a kötelessége ezzel foglalkozni. Mégis megkérdem £;zt, hogy mi van a földreformmal, (Farkas István: Mi van a telepítéssel? Mióta Ígérik!) amelynek becsületes végrehajtása, az orvosok, mérnökök, ügyvédek és fizikai munkások egész sorának tudna munkaalkalmat teremteni? A magyar falu ősszel belefullad a sárba, nem lehet megközelíteni (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) és ezer és ezer kisember nem tud munkához jutni, holott itt el lehetne őket helyezni. Mi van a szociális törvényalkotással'? Mi van a 40 órás munkahéttel, a munkanélküli segéllyel, az öregségi biztosítás olyan megalkotásával és átalakításával, amellyel lecsapolhatjuk a felesleget, amellyel kivonhatjuk (Malasits Géza: Serdületlen lányok 12 órát dolgoz nak naponta) a munkapiacról az öregeket, akik kénytelenek még ma is robotolni, holott az ő helyükben és utánuk már odaállhatna a fiatal és az br;g élvezhetné a maga jól végzett kötelességteljesítői' után az öregség nyugalmát. 70 éves öngyilkosokról hallunk ma, akik azért dobják el maguktól az gletet, mert munka nélkül vannak. Hát ilyen körülmények között hogyan számíthat a. fiatal munkábaállásra? Az álláshalmozások kérdése is egész szoros összefüggésben van ezzel a kérdéssel. Megtörtént az, hogy az egyik helyen a harangozót, aki egyúttal ipartestületi szolga is volt, egyik állásától megfosztották, csak azért, mert nem tűrhették az állások ilyen halmozását. Egy másik helyen az ötpengős hadiözvegytől elvették