Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.
Ülésnapok - 1931-209
568 f Az országgyűlés képviselőházának 209, ülése 1933 július 6-án, csütörtökön. szedelem, lehet valami a demokráciába ütköző dolog, amikor semmi másról nincs szó, mint hogy a nemzethez fordulhasson döntés végett? (Felkiáltások: Hányszor? Tízszer egymásután? — Ernszt Sándor: Állandóan? Minden második héten?) De gondoljuk meg, van-e valami veszedelem benne, valószínű-e az, hogy az államfő ezzel a jogával visszaélhet? Azt mondom, hogy nem. (Ernszt Sándor: Hogyne!) Voltak tehát akkor a Házban sokan, akik ezt az I. törvénycikket és ennek ilyetén való törvény beiktatását ellenezték. En most csak arra utalok, hogy ma nekünk még több jogunk van ahhoz, hogy megtagadjuk hozzájárulásunkat az 1920 : 1. te. módosításához. Itt van mindjárt a jmost napirenden lévő törvényjavaslat indokolása. Itt többek között azt mondja a kormány, hogy (olvassa): fannak időszakok, amikor a kormányzatnak munkaidejét nem annyira a törvényhozás hatáskörébe tartozó jogszabályalkotásokra, hanem inkább a kormányzati intézkedésekre kell fordítania.» (Esztergályos János: A rendeletekre!) Hivatkoznak azután arra, hogy (olvassa): «A bizottsági és plenáris üléseken részvétel a minisztérium tagjainak munkáját és idejét olyan mértékben köti le, hogy e mellett egyéb sürgős természetű kormányzati intézkedések szenvednek késedelmet.» (Rassay Károly: Ugyanaz az indokolás, mint az esti üléseknél!) En erre csak azt mondom, hogy különösen a Gömböskormány nem nagyon erőltette meg magát abban a tekintetben, hogy az ülésezés miatt magát itt lekösse, (Propper Sándor: Ma sincs itt egy miniszter sem!) mert alig van szerencsénk a kormányhoz és ha a kormány működésének és munkálkodásának egyéb akadálya és gátja nem volna, etttől bizony még dolgozhatnék. (Propper Sándor: Megint csak volt és leendő miniszterek vannak jelen!) Azt hiszem, inkább az a fontos, hogyha egy kormány ilyen indokolással lát el egy törvényjavaslatot, az már eleve is elég ok lehet a törvényhozás számára, hogy az ilyen indokolást visszautasítsa, mert semmi másról nincs itt szó, mint a parlament, a törvényhozás lekicsinyléséről, a törvényhozás semmibebevéséről. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) T. Ház! Ez az elgondolás maga is mutatja, legalább is sejteti azokat a szándékokat, amelyek a kormányt vezetik. Sőt én azt mondom, hogy ez egy okkal több arra, hogy a parlament a maga kevés jogára őrködjék, vigyázzon és azokat ne engedje. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Továbbmenőleg azonban azt mondom, hogy a történeti tapasztalatok is ellene szólnak egy olyan rendszernek, ahol a népképviselet a jogainak, a szuverenitásának nem kíván a_ legszigorúbb gazdája lenni és ahol ezeket a jogokat s a szuverenitását a maga kezéből kiadja. T. Ház! Mi szociáldemokraták például harcot folytatunk a legitimisták ellen, többek között -azért, mert egy letűnt korszakból valónak tartjuk azt a jogfelfogást, hogy egyes halandók több jogot, vagy akár csak annyi jogot is gyakorolhassanak, mint egy egész törvényhozás, mint egy egész népképviselet. {Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ez a felfogás ellenkezik a demokrácia szellemével, a nép érdekével. Mi sohasem tudnánk egy olyan felfogáshoz csatlakozni, hogy egy ember joga felérjen milliók jogával és felérjen egy egész parlament jogával. Ebből a történelem folyamár már számos baj, számos kár keletkezett. Hogy mennyire fennállhat ez a mi esetünkben is, errevonatkozólag nem a magam véleményét mondom el, hanem egy egészen kétségtelenül konzervatív és elvitathatatlanul hazafias történetírónak, Pethő Sándornak «Világostól—Trianonig» című könyvében foglaltakra hivatkozom, amelyben a többek között a következőket olvashatjuk (olvassa): «Arisztokratikus rendszerű államokban az államfő személyisége a központ. Hozzá nivellálódik a politika, sőt a politikus színvonala is. Ferenc József nem szívesen tűrt meg maga mellett olyan férfiakat, akiknek erkölcsi függetlensége vagy személyes tehetsége zavarba hozhatták az ő középszerűségekhez szokott mentalitását.)) Es így tovább. Később, egy más helyen ezt olvashatjuk könyvében Ferenc Józsefről (olvassa): «öreg korában végképpen elufrafllfcodott rajta az az elv, hogy kommt Zeit, kommt Rat. A nagy, kényes elhatározásokat követelő megoldások elől szeretett kitérni, sokat rábízott az időre.» Es így tovább. (Farkas István: El is intézte az idő a monarchiát!) IV. Károly politikai hirtelensége például olyan közmondásos volt ebben az országban, hogy erről igazán nem is kell sokat beszélni. Valóban azt hiszem, hogy ő rá gondolva, Carlyle-nek, a híres történetírónak szavait idézhetem, aki a szerencsétlen XVI. Lajosról a következőképpen írt (olvassa): «Sziegény király! Barna ve és Joucourt az egyik fülébe sugdosnak igen komolyan, Bertrand Moleville és a Coblenz-ből jövő hírnökök a másikba. A szegény királyi fő most az egyik, majd a másik oldal felé fordul s elhatározással egyik oldal felé sem tud fordulni.» De nemcsak a koronás államfők esetében támadhatnak olyan veszedelmek, mint amilyeneket ezekben a sorokban olvashatunk. Kérdem: van-e itt valaki, aki tagadni merné, hogy a dolgok mai állása mellett valósággal európai és világszerenesétlenségnek látszik ai weimari alkotmánynak az a híres rendelkezése, amely a 48-ik Notparagrafusban olyan óriási messzemenő mindent eldöntő jogokat adott az államfők kezébe? (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) És ma a véletlenség még tovább is fokozza ezt a szerencsétlenséget, mikor a helyzet, hogy ezeket a jogokat, ezt a 48-ik §-t, egy a, sír szélén álló 85 vagy 86 éves aggastyán gyakorolja. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Van-e itt valaki, aki őszintén jó véget merne jósolni annak az állapotnak, hogy Európa legnagyobb birodalmában egy diktátor akkora jogokat, akkora hatalmat tud gyakorolni, hogy rá tudja diktálni a templomokra, az egyház szolgáira, hogy őt imádják, amikor egészen bizonyos, hogy őszinte imádsággal nem az Ő érdekében imádkoznának. De itt van a lengyel államfő példája, amely azért ig*en érdekes és nevezetes.,, mert olyan férfiúról van szó, akinek régebbi demokratikus, sőt forradalmi élete nyilvánvaló, köztudomású. De miután annyi hatalmat adtak a kezébe, miután annyi jog és annyi hatalom centralizálódik aiz ő egyetlen személyében, ez a régebben demokratikus, régebben forradalmi lelkületű ember is konflikutusba keveredik egy egész, nemzettel, állandó harcban, alkotmányjogi küzdelmekben él . egy egész állammal és annak törvényhozásával. Ezek elutasíthatatlan tapasztalatok. Nekünk általában az a felfogásunk, hogy ma a jogszabályoknak nem erre a módjára, van szükség, ma nem egyes személyekkel szemben gyakorlandó alattvalói hűségre és az ilyen természetű tradícióknak ápolására van szükség.
