Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-207

Az országgyűlés képviselőházának i De rendkívül sokat szenvednek a magyar bányászok különösen a vízihiány miatt. Valahogyan paradoxnak látszik a dolog, mert hiszen a legtöbb bányában állandóan csurog a víz, a zrompok állandóan teli vannak és csak erős szivattyúzással lehet onnan a vizet eltávolítani. Tudjuk azonban, hogy a bányában összegyülemlő víz, eltekintve attóL hogy egészségtelen, mivel errősen mésztartalmú, nátriumtart aimú, fertőzött is. A legtöbb bányavíz fertőzött és bányaféreg tartózkodik benne. Ha a bányász ezt a vizet issza, akkor Ibányaféregbetegséget kap. Ez meglehetősen hosszadalmas, sorvasztó betegség, 'amelynek tartalma alatt a, munkás testileg hihetetlen mértékben legyengül. Bár a bányabirtokosok szigorúan tiltják a munkásoknak, hogy a bányában összegyülemlő vízből igyanak és ia felügyelőket tényleg utasítják arra, hogy ezt akadályozzák meg, de annál a hajszás munkánál fogva, amely a bányában, folyik, annálfogiva, hogy olyan csekély bért fizetnek a csillénként kibányászott szénért, amire rögtön rátérek, a munkásoknak sem idejük, sem lehetőségük nincs arra, hogy tiszta ivóvízhez jussanak. Nagyon kevés olyan bányatulajdonos van Magyarországon, amelyik gondoskodik arról, hogy lent^ a mélységben dolgozó munkásaik tiszta ivóvízhez jussanak. A legtöbb bányában, különösen a kisebb bányákban tűrt állapot az, hogy a munkások a bányában összegyülemlő vizet isszák, ami, mint mondottam, annál a súlyos fertőzésnél fogva, amelynek a munkások ki vannak téve, rendkívül veszedelmes. A bányahatóságoknak, jelesül pedig elsősorban a bányakapitányságoknak volna kötelességük, hogy rendkívüli szigorral járjanak el azok ellen a bányavállalatok ellen, amelyek nem teszik lehetővé, hogy a munkások munkaközben kifogástalan tiszta ivóvizet^ ihassanak. En azonban — bár nagyon tanulmányoztam a dolgokat s magam is vezettem bányát — nem tudok egyetlenegy olyan esetről, amikor a bányahatóságok gondoskodtak volna arról, hogy azok a bányászok, akik lent 200—300—400 méter mélységben, 42—45 fok meleg mellett dolgoznak, tiszta ivóvizet kapjanak. Egyszerűen megnézik a kannát, ha vau benne víz, akkor jó, de, hogy az a víz honnan származik, arra a bányahatóság figyelme uem terjed ki. Ugyanígy vagyunk a bányászok egy másik veszedelmével, a szénporgyulladással. Méltóztatnak tudni, hogy nem is olyan nagyon régen, Nagymányokon, több, mint 14 bányász égett el úgyszólván, mint égő fáklyák, a bányában s ezt megelőzőleg Ajka-Csinger-völgyön volt egy ilyen szörnyű szénporrobbanás. Ezek a bányakapitalizmus bűnei. A feketeszénbányákban rendkívül gyakori a szénpor felgyülemlése s mivel a járatoknak friss levegővel való ellátása meglehetősen sok pénzbe kerül, — járatni kell ugyanis a ventilátorokat s ia ventilátor mellett gépészt kell tartani — hogy ezt [megtakarítsák, csak egypár óráig járatják a ventilátort, e miatt azután a száraz szénpor összegyülemlik. Nedvesítő berendezések nincsenek és ha ez a száraz szénpor összegyűl s egy kis nyomás alatt van, néhányszáz kalóriamelegkülönbözet már elegendő arra, hogy a szénpor robbanjon és a legnagyobb szerencsétlenséget idézze elő. Volt alkalmam Németországban egynéhány ilyen barnaszénbányát megnéznem — különösen Szászországban van rengeteg lágyszénbánya — és mindegyikben azt tapasztaltam, hogy légnedvesítő készülékeket alkalmaztak, amelyek hosszú csövekből állanak s ezekből !07. ülése 1933 július h~én, kedden. '"' i. 509 lehelletszerűen, ködszerűen áramlik ki a nedves pára, úgyhogy a szénpor lecsapódik a földre és lehetetlenné teszi a gyulladást. Nálunk, tudtommal, egyetlenegy bányában sincs ilyen szénpornedvesítő berendezés. Ha a munkások észreveszik, hogy nagyon erős a szénpor, akkor legfeljebb annyi történik, hogy jelentést tesznek és ha valamelyik felügyelőnek jó kedve van, iákkor megindíttatja a ventilátort s a friss levegő beáramlásával a szénporgyulladás veszedelme kisebbedik. ^Máskülönben azonban a bányahatóságok részéről, tudtommal, errenézve különöseblb intézkedések uem történtek. Ki kellene terjednie a bányahatóságok figyelmének a munkások élelmezésére is. Nem lehet közömbös ugyanis a köz számára, hogy a bányamunkás hogyan táplálkozik. Ha méltóztatnak megnézni a bányamunkások halálozási statisztikáját, akkor megdöbbentő kép tárul önök elé. Ma a higiénia és az orvosi tudomány fejlődése következtében sikerült az orvosoknak az emberi életkort meghosszabbítani. A bányamunkásoknál, mióta Magyarországon szénbányászat van, az élettartam nem hosszabbodott, ellenkezőleg, a nagyon erős iramú munka és a szociális és higiénikus óvintézkedések hiánya következtében a bányamunkások élettartama inkább rövidült. A bányamunkások élettartamának • ehhez a rövidüléséhez nagymértékben hozzájárult a silány táplálkozás is, amely a bányamunkásoknak osztályrészül jut. Egy bányamunkásnak orvosi megállapítás szerint legalább 15 dekagramm állati zsiradékot kellene műszakonként magához vennie, azonkívül legalább egy fél kilogramm kenyeret és még valami ízesítő szert. Ezzel szemben ma azt látjuk, hogy a bányamunkások túlnyomó többsége^ amikor lemegy a műszakra, egy liter árpakávéval kevert kecsketejet visz magával s egy darabka száraz kenyeret. A hónap végén már száraz kenyérre sem telvén, főtt burgonyát visz magával és a teljes nyolcórai műszak alatt, 3—400 méter mélyen, sokszor térdig sárban, vízben dolgozva, ezzel a táplálékkal van meg. Ha pedig feljön a felszínre, ós hazamegy, ott hideg konyhát talál, 'jó, ha egy kis burgonyaleves, paszulyleves, vagy lebbencsleves jut annak a bányásznak ezért a hihetetlenül nehéz munkateljesítményért. A balesetek elhárítása szempontjából nem közömbös az, hogy a munkás hogyan táplálkozik, hiszen a mindennapi tapasztalat azt mutatja, hogy asilányan táplálkozó munkás képtelen figyelmét egy helyre koncentrálni, a roszszul táplált munkás tántorog, ide-oda ténfereg, nem találja meg a helyét, mert folyton irritálja az a kínzó éhség, amely nem egynapos, hanem egyhónapos, vagy háromhónapos, folytatólag naponta terjedő éhség. A bányában úgyszólván naponta előforduló balesetek legnagyobbszámban ebből származnak. A bányahatóságoknak azonban kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy azzal törődjenek, hogy a munkások hogyan és miképpen táplálkoznak. A legtöbb bányának van élelmiszerraktára. Az élelmiszerraktárban a bányabirtokosok élelmiszereket halmoznak fel s azokat a munkásoknak hitelbe szolgáltatják ki. Ez is egyik módja annak, hogy a bányamunkást odakössék a bányához. Amíg a múltban két lánccal volt odakötve a bányamunkás a bányához, — az egyik lánc a bányász társpénztár volt, a másik a provizerát, az élelmiszerraktár — s az egyik lánc, a bányatárspénztár ugyan meglazult, de éppen a isilány kereseteknél fogva a másik lánc révén az élelmezési raktár-