Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-198

Az országgyűlés képviselőházának 198. ülése 1933 június 13-án, kedden. 275 Sem igazi közvélemény, sem igazi vezetés nincsen ebben a kérdésben. Pedig, -hogy a magyar történelemből az igazi magyar külpolitikának alapjai, örök, ezeréves alapjai, menynyire kicsendültek, arra vonatkozólag méltóztassanak megengedni, hogy én itt felolvassam H. G. Wells-nek a magyar szabadságharcról és egyúttal a magyar nemzeti és állami hivatásról elmondott gyönyörű, igaz, szebben magyar ember által sem megfogalmazható mondatait. H. G. Wells világtörténelmében ezt írja az 1848-as szabadságharcról (olvassa): «A magyar nemzet, amely 150 esztendőn keresztül hárította el heves harcokban, amelyek sokban hasonlítanak a spanyol-mór harcokhoz, a török veszedelmet...» — itt megállok egy szóra, mert a Szekfü-féle történetírás szerint nem mi törtük meg a török erőt, H. G. Wells azonban ezt helyreigazítja és azt mondja a továbbiakban (olvassa): «... s gyakran, mint Hunyadi János korában, szinte egymagában állt szemben az ázsiai áradattal, e forradalomban is» — tudniillik a 48-as szabadságharcban — «egymagában szállott két önkényuralommal szembe, egymagára hagyatva védelmezte a nemzeti és polgári szabadság elvét Közép-Európa nagy csataterén, az alföldi síkságon a két császári autokrácia ellen, amelynek egyesült ereje körülbelül egy esztendei harc után tudta csak leigázni a magyarságot és vele a demokratikus haladás' gondolatát. E harc fő hőse a világhírű szónok, Kossuth Lajos volt, aki utóbb emigráns évei alatt nem szűnt meg hazája -érdekében óbrentartani a nyugati nemzetek ro* konszenvét.* T. Ház! Ha a magyar nemzet történelme olyan egységes, olyan pregnáns, hogy abból egy idegen is ilyen világosan ki tudja venni a lényeget, altkor igazán el kell keserednie minden olyan magyar embernek, akinek idegeiben él ez a magyar történelem, azon a tájékozatlanságon, azon az érzéketlenségen. amellyel a hivatalos Magyarország éppenúgy, mint a nem hivatalos Magyarország, a magyar sors fordulatait és a magyar sors előtt nyíló lehetőségeket kisérte ez alatt a szomorú 14 esztendő alatt Én azt látom, hogy éppúgy, mint 152(5 után, ma is két típus, két gondolkodás küzd itt előttünk egymással a politikában és a társadalmi életben egyaránt: az egyik az optimista, a kuruc, a másik a pesszimista, a labanc- Nem vagyok azon az állásponton, hogy a labanc-gondolkodású embertől megvonjam a magyar hazafiságot. Labanc szerintem történelmi értelemben az, aki nem bízik eléggé a magyar namzet erejében, nem bízik elsősorban a magyar nemzet politikai hivatottságában. nem bízik ezenkívül a magyar nemzet kultúratermő erejében. Ezek közé a labancok közé tartozott Magyarországnak különben nagytehetségű ku^ tuszminisztere, Klebelsberg gróf is, mert csak* egy ilyen labanc-gondolkodású ember tudta' megteremteni rengeteg magyar pénz és verejték árán Szegeden azt a «Szent Márkus-teret», amelyhez a magyar történelemnek és a magyar művészetnek semmi köze sincsen. A magyar műtörténelemből és a magyar műemlékekből, st a magyar emlékekből megkonstruálható művészi szellemből meg lehetett volna csinálni ezt a Szent Márkus-teret másképpen is. Ott van például a magyar barokk, amelyet olyan széppé, monumentálissá, egyszerűvé tudott tenni a magyarság az Alföld különböző helyein. Miért nem ezt a magyar barokk formát vette elő Klebelsberg gróf, amikor örök időkre szóló emléket akart a magyar kultúrának emelni Szegeden? Es mindenben azt látjuk, hogy ez alatt a 14 esztendő alatt a labanc-szellem, ez a magyar erőben, politikai és kultúratermő hivatottságban nem bízó szellem kerekedett felül, és nem a kuruc öntudat s abban a magasabb értelemben, amely szentül megvan győződve arról, hogy a magyarság nem másoló nép, hogy a magyarság nem arra van hivatva, hogy bárkitől, a németektől, vagy bárki mástól a kultúrát egyszerűen átvegye és tovább adja más népeknek. Ez a kurucszeílem meg van győződve arról, hogy a magyarságnak itt kultúratermelő nagy hivatottsága van és ez csak akkor formálódhatik ki, illetve akkor bontakozhatik ki igazán, ha a magyar kultúrpolitika erre az alapra helyezkedik, mint ahogyan a kultuszminiszter úr nagyon helyesen mondotta az osztrák politikusok kijelentéseire tett nyilatkozatában, hogy a mi kulturális önállóságunkból nem adhatunk fel semmit. Ez azonban — legalább egyelőre csak negatívum. Azt a kultúrpolitikát kell itt Magyarországon meggyökereztetni, amely elsősorban a magyar nemzet összes szellemi és erkölcsi erőit szervezi meg és indítja el egy• új kulturális hódító munkára és ebbe a hódító erőbe építi bele elsősorban azt a nagy nemzeti hivatást, amelyről én itt beszélek és amelynek hiányát érzem a közeimült magyar kultúrpolitikájában éppen ~ágy, mint a magyar külpolitikának — Gömbös miniszterelnök úr kedvenc szó járása szerint — eddigi vonalvezetésében. A magyar faj és nemzet egyénisége szerintem elsősorban politikai, katonai és művészi egyéniség. Ha tehát mi a magyar nemzet erőit igazán ki akarjuk hozni, akkor nem szabad engednünk, hogy a magyar nemzetnek, a magyar fajnak ezekhez az ősi gyökereihez bármiféle betegség is hozzájuthasson, ezeket az ősi gyökereket tovább kell ápolnunk és fejlesztenünk. Már pedig ha áttekintjük ennek a 14 évnek történetét, azt látjuk, hogy itt egy apolitikus szellem, egy kifejezetten jogásziatlan szellem harapódzott el, a magyar katonai erőt sem fejlesztettük ott és úgy, ahol és ahogyan kellett volna, mert szerintem, — ez nem a miniszterelnök úr honvédelmi politikájával szemben való kritika, inkább az elődeivel szemben - ^nem találtuk meg azokat a társadalmi r formákat, elsősorban sportkereteket és formákat, amelyeken keresztül ezt az ősi katonai erőt továbbépítettük volna. Mert a leventeintézmény nem az, aminek gondoljuk és nem az, amibe ez a magyar katonai szellem igazán beépíthető volna. Ha pedig ennek a 14 esztendőnek művelődési, és főleg művészeti politikáját nézzük, azt is meg kell állapítanunk, hogy ezen a téren sem történt meg a magyar faji erőnek az a fejkarolása és a magyar művészet önállóságának az a biztosítása, amelyre szükség lett volna. Nem azt mondom, hogy most már Magyarország olyan kultúrpolitikát csináljon, amely nem törődik egyébbel, mint a politikai neveléssel, a politikai tehetségek és a. katonai képességek kitermelésével és a művészi tehetségek kiképzésével. Tudom azt, hogy technikára, gazdasági erőre és nevelésre annál is inkább szükség van, mert a mi fajunkban © tereken ibizonyos hiányok mutatkoznak. De nem szabad elfelejteni, hogy egy nép csak úgy tudja a maga kultúráját kivirágoztatni, ha a maga ősi tehetségeiből merít először. Es vég-