Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-197

Az országgyűlés képviselőházának 1 gyón sajnálom, ha félreértettem, (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Tessék az egész beszédet elolvasni! Itt jelentem ki, hogy nem reflektálok párthívekre, akik nem meggyőződésből jönnek hozzám! Itt jelentem ki! — Ulain Ferenc: Ez a helyes álláspont!) de nemcsak én, hanem az ország többsége is félreértette a miniszterelnök urat! (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Most kijelentettem, hogy nern^ reflektálok ilyen párthívekre! — Rassay Károly: De ha a főispán és a főszolgabíró reflektál, akkor nagyon nehéz ezt az elvet keresztülvinni! — vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: A főispán az én exponensem! — Rassay Károly: Akkor kár ezt a gittegyletet csinálni! — vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Ne írják alá a fogadalmat! Nem kívánom! Itt jelentem ki a Házban! — Rassay Károly: De a cár messze van és a szolgabíró közel! — Kállay Tibor: Ezt kellene plakatírozni! — vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Ez felesleges, a plakátnak nem ez a célja!) Méltóztassék akkor ezt a rendeletet a főispánoknak, a jegyzőknek és a főbíráknak is kiadni, akik az ilyen fogadalmi cédulákkal molesztálják a magyar polgárokat. (Rassay Károly: Azt mondja, hogy nem akar pártharcot és mégis pártot szervez!) T. Ház! Ugy látom, hogy nemcsak a belpolitikában, hanem a külpolitikában is nagy változás állott be a miniszterelnök úr bemutatkozása óta. Amikor a miniszterelnök úr magas pozícióját elfoglalta, külpolitikai elgondolásának sarkalatos pontja az olasz barátság és a szabadkéz politikája mellett a Franciaországgal keresendő viszony javítása volt, akarván folytatni azt az igen bölcs politikát, amelyet elődje, Károlyi Gyula gróf olyan nagy sikerrel végzett. Nagyon csodálatos, hogy mióta, s főleg mióta a francia-olasz viszony Európa nagy megnyugvására annyira megjavult, azóta a magyar külpolitika mindinkább német befolyás alatt levőnek látszik. Egy csodálatos varázslat vett — úgylátszik — erőt a magyar külpolitika felett. Én úgy látom a magyar külpolitikát, mint egy fehér, kissé beteges tengeri nyulat, amelyet a Niebelungok nagy sárkánya, a Fafner, igézet alatt tart, s amely igézetből a magyar külpolitika nem tud kibontakozni, (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Szellemes, sőt nagyon szép is, de nem találó!) Nagyon köszönöm, hogy a miniszterelnök úr szellemesnek nevezi a 'hasonlatot, (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Abszolúte szellemes, de nem találó!) örvendenék, ha nem volna találó, de tény, hogy a jelenlegi magyar külpolitika ezt a benyomást kelti mindazokban, akik aggódva nézik annak különös megnyilatkozásait, főleg mióta a jelenlegi igen t. külügyminiszter úr, akit, sajnálatomra, nélkülözök itten, külügyminiszteri székét elfoglalta, de ez a véleménye a külföldi közvéleménynek is. Nagyon csodálom egyáltalán, t. Ház, hogy az igen t. miniszterelnök úr azokban a beszédekben, amelyeket a költségvetési vita alatt tartott, úgy a külpolitika, mint a jogfolytonosság kérdésében olyan nyilatkozatokat tett, amelyek önkénytelenül azt a benyomást keltik, mintha ezekben a nyilatkozatokban az ellenfélnek a miniszterelnök úr részéről való lebecsülése rejlenek. Mert nem tudom elképzelni, hogy ezek a nyilatkozatok az ő államférfiúi színvonalának mértékét juttatnák kifejezésre, viszont mint jó katonától, nem tudom elfogadni azt, hogy ellenfelét lebecsülje, <T. ülése 1933 június 12-én, hétfőn. 229 Beszédem folyamán rá fogok mutatni azokra a kijelentésekre, amelyeket a miniszterelnök úr az itt felvetett külpolitikai kérdésekre nézve tett. Mielőtt ezekre rátérnék, méltóztassék megengedni, hogy kissé rámutassak arra a viszonyra, amely köztünk és Németország között van. Nem akarok olyan messze menni, mint Kállay Tibor igen t. barátom, aki az ő múltkori briliáns beszédében történelmileg vezette le a germán imperializmus különböző fázisait a magyar történelemben, de a közelebbi időkre akarok rámutatni, Németországra a háború alatt. Hogy a háborút mi azért és úgy vesztettük el, ahogy elvesztettük, azt — történelmileg megállapított igazság — mi Németországnak köszönhetjük. Mert, ha ellent tudtunk volna állani annak a megbőszült német imperializmusnak, amelyet a német nagyvezérkar akkor képviselt, és ha boldogult Károly királyunknak lettek volna olyan külügyminiszterei, mint amilyenek — sajnos — nem voltak, akkor a háborút nem úgy vesztettük volna el, mint ahogy elvesztettük. Felmerül a kérdés, sokan gondolkodnak e felett, hogy ha megnyertük volna, nem vesztettük volna-e el még jobban, mint ahogyan elvesztettük, még remény telenebbül és nem volnánk-e ma német kolónia. A túloldalon minden jogosultság nélkül ugyan, de nagyon gyakran szoktak hivatkozni gróf Tisza Istvánra, mintha valami kapcsolat volna a mai egységespárt és gróf Tisza István között. Gróf Tisza István hátramaradt irataiból kitűnik az is, hogy már akkor olyan támadásokat intézett Németország a monarchia függetlensége ellen, amikor még a háború sem meg nem volt nyerve, de még elveszítve sem volt, amelyeket Tisza István már akkor kénytelen volt visszautasítani. Pár citátumot fogok csak idézni. Egy levelében, amelyet az első német ajánlatról Berzeviczy Albertnek írt, a következőket mondja (olvassa): «Az első két pontban még fügefalevél gyanánt odabigygyesztik a függetlenség megóvásának, persze magukkal e pontok egyéb tartalmával is merőben összeegyeztethetetlen frázisát, a többi pontok leplezetlen vazallusviszonyt konstruálnak a monarchia számára. Egy bizonyos: felháborodással kell minden ilyen Zumutung-ot — magyar szót nem találok rá — visszautasítani mindenkinek, akiben egy szemernyi magyar nemzeti önérzet él.» (Kun Béla: Így tisztelték a háborúban a német szövetségesek a mi függetlenségünket!) Felolvasni kívánok még egy másik citátumot is. (Lázár Miklós: Tisza irataiban megtalálhatók!) Igen, iratai között megtalálható. (Olvassa): «Természetesen ugyanezek a kétesértékű tényezők azután nagyra fújják fel a nemzetiségi agitáció legcsekélyebb tünetét s vakmerően kiszínezett és ferdített híradásaikkal igyekeznek az ausztriai és a németországi németséget nyugtalanítani. A nemzetiségi érzésnek azok a parazitái ezek, akiket nagyon jól ismerünk a magyar nemzeti életből is. Ugyanazt a díszes szerepet töltik be a német nemzet testén, mint a miénken azok a magyarok, akik az Ausztria—Bécs elleni mennydörgésből politikai és sokszor más tőkét is kovácsolnak.» Azt hiszem, ezzel megvilágítottam a németek szándékát a háború alatt. De szeretnék rá

: mutatni Németország szereplésére az utóbbi időben is. A kereskedelmi és gazdasági kapcsolatokról nem is beszélek, mert hiszen nyilvánvaló, hogy elzárkóztak előlünk teljesen^ elzárkózott az előbbi Németország és elzárkózik