Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.
Ülésnapok - 1931-197
196 Az országgyűlés képviselőházának szében nem tudom a kormányt támogatni, mert eltekintve attól, hogy ez a kormány abszolút nacionalista, vele közös nevezőre jutni nem tudok. Nem tudok pedig azért, mert nem p.léa: a nemzeti egység szükségességét hangoztatni és nem elég a nemzeti összefogás szociális tartalom nélkül. A régi keresztény Sránvzatokat nagyon helyesen — akkor talán magam is megütköztem rajta, de ma helyesnek tartom ezt a megjelölést -— kurzusnak nevezték, mert nem volt más mint egy kurzus, amelynek talán tőzsdei jegyzése is volt annakidején. A. keresztény felfogás, a keresztény felbuzdulás, a keresztény reneszánsz, sajnos, csak kurzusnak bizonyult, mert sokan megfeledkeztek róla és ma teljesen más vizeken eveznek. Miért kellett az ébredőmozgalomnak és minden más ilyen keresztény felbuzdulásnak megbuknia vagy elhalványodnia, szürkévé válnia, kikapcsolódnia a mindennapi politikai életből 1 ? Azért, mert nem volt megfelelő szo cJális tartalommal telítve az egész mozgalom, az egész programm és az egész célkitűzés. Mielőtt az igen t. miniszterelnök úr jött. hivatkoztak a széles néprétegekre. Legyünk egyszersmindenkorra tisztában azzal^ hogy ha nem is dominálnak ma még ai közéletben, ha nem is övék a vezető szerep, de ennek az országnak kormányzása és ez az ország mégis csak a széles néprétegekre, a dolgozó milliókra, a szenvedő, verejtékező magyar fajtára van alapítva. Amikor ezek azt várták és joggal várhatták, hogy olyan kormányzat jön, amely más utakon fog járni, amely bátran, elszántan, újabb célkitűzésekkel félrelöki a régi hamis cölöpöket — amelyek nem az oázishoz vezették az országot, legalább is a tömegeket nem, hanem csak egyesekét a jóléthez — és új irányt, új utat fog taposni, ha nehéz lenne is, .ott lett volna és ott ; lennel a háta mögött az ország dolgozó millióinak hada; ezek a fáradhatatlan, elszánt, az ország érdekében mindenre kapható, az ország boldogulását elősegítő tömegek kitaposták volna ezt az új utat a miniszterelnök úr számára, Vártuk tőle és várjuk még ma is, még ma sem adtuk fel a reményt, tiogy^ igenis, más utakat fog megjelölni és szakít azzal a kapitalista világrenddel, amelyet a nemzetközi tőke diktál ebben az országban és az egész világon; nem várja, hogy mások szakítsanak vele, hanem meglesz benne a bátorság, hogy maga szakítson. Váry Albert igen t. képviselőtársam jobb ügyhöz méltó buzgalommal — nevezzük világosan —- védte a kapitalista világrendet. (Létay Ernő: Nagyon okos beszéd volt!) Én GS el nemzeti szocialista mozgalom is a kapitalista világrend alapján állunk, de nem pzt a rothadt kapitalista világrendet, nem ezt a kinövésekkel, vadhajtásokkal burjánzó kapitalista világrendet támogatjuk mi, hanem azt követeljük, hogy a mai kaüitalizmus saját magát tisztítsa meg, a kapitalizmus reformálja saját magát, mert máskülönben nemi mi követünk el vele^ szemben gyilkosságot, hanem ő követ el saját magán öngyilkosságot. Aki külföldi lapokat olvas, aki a külföldi tárgyalásokat figyelemmel kíséri és a lapokat éppen nem monoklival olvassa és éppen nem lakkcipőt húz ehhez az aktushoz, hanem természetes parasztésszel néz a dolgok mélyébe, annak látnia kell, ha szeme van és hallania kell. ha füle van, hogy világváltozás előtt állunk. Ma^ amikor Londonban megint összejöttek tanácskozásra a világ okosai, nagy \u197. ülése 1933 június 12-én, hétfőn. dósai és államférfiai, reménységgel nézünk oda, hiszen másunk sem maradt már, csak a reménység. Amikor latjuk, hogy megint öszszeültek és azt mondják: új világ, új épület, új emberek, akkor akárcsak a nemezti szocialista programmot hallanánk. Uj világot, új embereket, új országot akarunk, mert a régi levizsgázctt. A régi világban a tudósok, akármilyen kiváló pénzügyi szakemberek lettek légyen is, nem teljesítették azt, amit tőlük vártunk. Jellemző, hogyha a világháború után tizenöt esztendővel az ember találkozik volt katonabajtársaival, rokkantakkal, hadviseltekkel, frontharcosokkal, ezek azt mondják, Istenem, de jó idő volt ott, a lövészárokban. A mai szomorú, gyalázatos, európai és világgazdasági helyzet szignatúrája, hogy az emberek inkább visszasírják a szenvedések és rettegések korát, a mostani, az úgynevezett békebeli gazdasági háború lövészárkai helyett. T. Képviselőház! Állandóan összeülnek és kimondják, hogy így nem mehet tovább. Végrevalahára érzik már ezt, a bőr az arcukról már lesült, már pirulnak és szégyenkezve mennek Lausanneba, Genfbe s legújabban Londonban ... Elnök: Képviselő úr, ezek a kijelentései beleütköznek a nemzetközi illembe, így a házszabályokba is. Tessék ezektől tartózkodni. Meskó Zoltán: En legalább feltételezem, hogy aki nem tud segíteni és mégis úgy tesz, mintha segítene, annak pirulnia kell. En legalább, ha kimennék és nem tudnék segíteni, pirulnék. Nem akarom egyéniségükben és személyükben megbántani ezeket a jószándékú, de tehetetlen embereket, akik kijárnak ezekre a különböző konferenciákra és több, mint egy évtized óta csak az orrunknál fogva vezetnek bennünket. Ezt nem én állapítom meg. Amikor Londonban összeültek, kijelentették, hogy így nem mehet tovább. Csak azon csodálkozom, hogy tíz-tizenöt évig kellett várniok, amíg rájöttek arra, amire ja legutolsó magyar falusi kisbíró is már régen rá.iött, hogy odakint valahogy nincsen jól. Ezekre a konefrenciákra azok^ az emberjl: mennek ki az entente részéről, akik a háborúban, a háború előidézésében benne voltak, akik egy háborús mentalitásban éltek s ebben a mentalitásban csinálták a bel- és a külpolitikát. Ezektől nem lehet azt várni, hogy lelkileg így preokkupálva, máról-holnapra a béke apostolai legyenek. Uj embereket kell oda kiküldeni más világnézettel, akik szakítanak a múlttal, akik pontot tesznek az eddigi gazdasági és külpolitikai eredménytelen események után, akik spongyával letörlik azt, amit eddig rosszul csináltak és józan ésszel ülnek oda a zöldasztalhoz, mert máskülönben mi, nép fogunk beleszólni, mi, magyar nép azt fogjuk mondani, hogy ez szemfényvesztés, nekünk ez már nem felel meg tovább, mi ezt már nyugodtan nem fogjuk nézni és nem fogjuk tűrni, hogy folyton tanácskoznak és tanácskoznak, a népek pedig az egész világon csak szenvednek. Bemélem, hogy a mostani londoni konferencia végre kinyitotta azok szemét is, akik ott vannak. Meg vagyok szentül győződve, hogvha csupa Imrédy lenne ott, akik különböző pozíciókban látták a maguk népének szenvedését, — neki a Jegybanknál módja volt látni, hogyan néz ki gazdaságilag ez az ország — s ha ott mindenki bátran, őszintén feltárná a helyzetet s becsülettel orvoslást keresne, akkor a jó Isten különös kegyéből végre talán észre térne az emberiség s azoki
