Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-197

194 Az országgyűlés képviselőházának Kossuthok és mind ama nagy nemzeti hősök emlékéhez, akik a nemzeti eszmét a bujdosás vagy akár a bitófa heroizmusáig képviselték. Nem is tagadjuk, nem is szépítgetjük ezeket a tényeket, de a történelmi igazság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy a Habsburg-uralomnak pozitív alkotásai és üdvös eredményei is voltak.* T. ^Képviselőház! Abban igaza van t. képviselőtársamnak, hogy voltak jó alkotások is, és ebben megszólal a történelmi tudás mellett az igazság szava is, s ez is csak erőt ad nekem. ahhoz, hogy ne tegyek le a reményről, hogy mi magyar törvényhozók mégis csak meg fogjuk találni egymást, mert hiszen — amit örömmel állapítok meg — nem szenvedélyek játszák a főszerepet, hanem a tárgyilagosság és az igazság. De még egy körülmény teszi megfontolandó vá ennek a kérdésnek a mai tárgyalását, amely körülmény szerintem nagyban alátámasztja miniszterelnökünk helyes álláspontját a kikapcsolás kérdésében, mégpedig éppen az, amelyre a legitimista képviselő urak oly sokszor és oly nagy szeretettel hivatkoznak: a területi integritás kérdése. Ha az ő nézetük és felfogásuk szerint a restaurálás nagyban megkönnyítené a revízió munkáját, ezzel szemben van egy álláspont, amellyel mindannyiunknak számolnunk kell, amely felfogás szerint a mai átmeneti állapot szinte csak összekötőkapocs akar lenni az igazi magyar jövendőhöz, azonban szolgálja jelenlegi állapotában a revízió gondolatát is, sőt magát a területi integritást is, valamint az esetleges restaurálást. Hiszen, ha már a legitimisták arra a helyes álláspontra helyezkedtek, hogy elismerik ebben a kérdésben a •nép szuverenitását s azt akarják, hogy a nép egyetemes akarata ültesse vissza trónjára a királyt, miért akarják elütni ama magyaroknak a jogosságát, akiket a trianoni béke megfosztott attól, hogy ebbe a kérdésbe ma beleszóljanak, s miért akarják ma ama nem magyarajkú, de magukat még mindig a magyarokhoz tartozandónak érzett testvéreinket is befejezett tények elé állítani, amikor az idő s a káros forduló esetleg abban a pillanatban olyan helyzetbe hozhat bennünket, hogy egy egységesebb és egy nagyobb Magyarország döntheti el a saját óhaja és akarata szerint ezt a kérdést? Mert, hogy megérthessük egymást, t. Ház, annak csak egy feltétele van, hogy ne igyekezzünk álérvekkel és helytelen beállításokkal a magunk bizonyítékait alátámasztani. Sokszor, szinte naponkint halljuk, hogy az 1921-es detronizációs törvény nem lehet ennek a kérdésnek a megoldó forrása^ mert az akkori törvényhozásnak nem volt joga ennek a törvénynek meghozására. Ezzel szemben unosuntalan halljuk, hogy a pragmatika sanctio a maga sérthetetlenségében és épségében áll' fenn még mindig, ame]yhez hozzányúlni, amelyet megváltoztatni vagy figyelmen kívül hagyni annyi, mint vétkezni a jogfolytonosság és a magyar Szent Korona fogalma ellen. Ezt nem írhatom alá, igen t. Ház, de nem írhatja alá egy törvényhozó sem — szerintem — aki velem együtt azt vallja, hogy egyetlen törvény sem lehet örökéletű és egyetlenegy törvény sem tartható fenn, mihelyt annak intézkedései a nemzet életére kártékony hatással vannak . , Eszerint az okoskodás szerint, t. Ház, Lengyelországban például, ha ott is akként 'értelmeznék a jogfolytonosságot, mint erő197. ülése 1933 június 12~én, hétfőn. szakos módon értelmezik a mi legitimistáink, a mai szejmnek vissza kellene mennie a nyepozvolimi régi esztendőkhöz,. amidőn egy képviselő tiltakozására le kellett venni minden törvényjavaslatot a napirendről. De ezt eltörölte az élet, mert a nemzet ártalmára volt és nem hasznára. Mivel pedig mindannyiunknak az a feladata, hogy a törvény egy ország, egy nemzet érdekeit szolgálja, nem lehet a pragmatiea santiot is úgy feltüntetni, mintha abban az időben, amikor ezt meghozták, más emberek éltek volna, mint ma, akiknek több joguk volt a törvényhozáshoz, mint a mai nemzedéknek, mert olyan törvényt hozhattak, amelynek érvényességét a századok változása sem tudta kikezdeni. En, mélyen t. Ház, ezt nem fogadhatom el, én ilyen törvényt nem ismerek el, sem iJyen törvényhozókat. Ez az okoskodás még akkor sem állhatna fenn, ha mindazok az előfeltételek, amelyek a pragmatica sanctiót létrehozták s amelyekhez a Habsburgok magyar uralkodása kötve volt, nem szűntek volna meg a világháború után. Mert ennek betartását ma követelni annyit jelent, mint az egyik szerződő felet kötelezni vállalt kötelezettségének betartására, míg a másik fél a válialt kötelezettségből semmit sem teljesíthet többé. Nagy eltévelyedésekre vezet, t. Ház, ha egy törvényhozó a királykérdést gazdasági kérdésekkel hozza kapcsolatba. Ezen a téren, sajnos, még a legtárgyilagosabb álláspont is tele van hibákkal és tévedésekkel, mégpedig annyira, hogy az szinte már a logika rovására megy. Ilyen nagy eltévedésnek kell nyilvánítanom többek között Griger Miklós képviselő úrnak ama megállapítását, amelyet — az ő szavával — a következőképpen fejez ki (olvassa): «Ugyan mit szól ehhez a függetlenséghez a trianoni börtönének vasrácsait döngető magyarság? Boldog volna az ország, ha ezt a függetlenséget eldobhatná magától; boldog volna a magyar nemzet, ha ezt a függetlenségnek csúfolt jármot, rabigát, rabláncot, koldusbotot és koldustarisznyát lerázhatná.* Erre könnyű az ellenérv, t. Ház, mert hiszen joggal kérdezhetjük, ha a magyarság négyszáz év alatt öncélú politikát folytatott volna s nem kötötte volna a maga haladásának és fejlődésének útját egyoldalúlag csakis a német érdekekhez, ha a világháborúban önálló faktorként vehetett volna részt a magyarság s nem kellett volna odaadni fiait, fiainak drága életét! (Erdélyi Aladár: Ügy van! Ebben igaza van!), olyan gránicokért, amelyekhez a magyarságnak semmi köze nem volt s ha szerződést köthetett volna akkor, amikor Tisza István kijelentette, hogy egyetlenegy idegen katona nem áll többé magyar területen, ha a párizsi békekötéseknél mint önálló, öncélú nemzet jelenhettünk volna meg s nem mint a német érdekek vazallusai, vájjon itt áünánk-e ma megcsonkításunkban és nyomorúságunkban? Mindez olyan kérdés, t. Ház, amely meggondolást igényel s lehet vitázni róla pro és kontra. Vitáznánk is róla, ha nem kényszerítene a mindennapi kérdés, az élet és a kenyér kérdése arra, hogy sokkal fontosabb kérdéssel töltsük el a törvényhozás idejét. De hogy nemcsak a magam személyének és necsak a megszállott magyarságnak s a magyar érzésű nemzetiségeknek, hanem Amerikába szakadt véreinknek kétségeit és tépelődő aggályait is megszólaltassam e rövid felszó-