Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-197

Í92 Az országgyűlés képviselőházának ben ma él a magyar nemzet, és amely igazán sorsfordulót jelent az ország s népünk ezeréves dicsőséges történelmében. A miniszterelnök úr el nem mulaszt egy alkalmat sem, hogy a testvéri összefogás szükségét ne hangoztassa, és ez a felhívás, amely egy magyar ember becsületes és önzetlen hazaszeretetéből fakad, lehetetlen, hogy meg ne találja minden magyar szívéhez és agyához az utat. Hogy ez a felhívás nem párturalmi vágyból fakadj azt magyaráznom nem kell, hiszen, t. Ház, a miniszterelnök úr mögött egy olyan többség és olyan szilárd többség áll, amely minden körülmények között biztosítja a kormányzás nyugodt menetét és lehetővé teszi a kitűzött programm, a nemzeti munkaterv megvalósítását. De éppen az idők nehéz és súlyos volta s a felelősség nagysága készteti miniszterelnökünket arra, hogy minden magyar ember segítő kezét kérje az összefogásra, az együttműködésre. '£$:'• aki a költségvetési vita nyugodt és méltóságos menetét figyelemmel kísérte, abban csak egy érzés szűrődhetett le, mégpedig annak az érzésnek a kikristályosodása, hogy a miniszterelnöki szózat és felhívás az egységre itt nem maradt gyökértelen növény, hanem az igenis gyökeret fogott, sarjad és fejlődik, reményt nyújtva a közeljövő kecsegtető áldásaihoz és eredményeihez. Sajnos, t. Ház, ezt a kecsegtető reményt bizonyos felhők homályosítják el a megajánlási vita párnapos folyama alatt. Mintha a görög hitrege viszályt keltő Erise a magyar politikai életből most sem akarna eltűnni s mint annyi szomorú korszakában, a magyar élet ezeréves hányódásának, most is eldobja a maga almáját, hogy a pártoskodáshoz és a szétszakadáshoz annyira r hajlamos politikai életünket még kuszáltabbá, még bizonytalanabbá tegye. (Egy hang a balközépen: Azért nem, szabad okot szolgáltatni ráf) Es kérdezem fájó szívvel, vájjon mi az a kérdés, ami ezt az Eris-almát közénk vetette most? Vájjon fegyvertelen határaink kérdése, e amelyek az égtájak mindenike felé szabad és nyitott sebekként tátonganak s amelyek lehetővé teszik az ellenséges betöréseket s viszont lehetetlenné a megtorlást és_ védekezést? < Avagy talán elhelyezkedést hiába kereső if jaink, az úgynevezett 30 évesek^ idegfelőrlő gondja és megoldhatatlan kérdése életük nagy válaszútján, hogy hova is, merre is forduljanak, hogy az óhajtott kenyeret megtalálhassák? Avagy talán a millió kisgazda sorsa és bizonytalansága és a kisiparosok bezárt, kihűlt műhelyei állítottak bennünket szembe egymással, viaskodván, hogy ki tud és ki akar többet tenni értük? Mert csak egyetlenegy indok volna, amely ma viaskodásunkat, szembekerülésünket, pártoskodásunkat elfogadhatóvá tehetné. Elfogadhatóvá tehetné a leghatalmasabb bíró, az önönmagunk lelkiismerete s elfogadhatóvá ama leghatalmasabb tényező előtt, amelytől mindannyian, a törvényhozás tagjai hatalmunkat és méltóságunkat nyertük, maga a nép előtt, amely csak egy esetben fogadhatná el és érthetné meg egymással szemben vívott harcunkat, ha ez a vita egy kérdés körül forogna: a mindennapi élet kérdései körül, s ha annak egy kérdés volna a tengelye, a mindennapi kenyér. T. Ház! En, mint orvos arra nevelődtem, hogy a dolgok mélységes okait fürkésszem, s ne tévesszenek meg külszínes látszatok. Ezúttal 197. ülése 1933 június 12-én, hét fon. is éber szemmel figyeltem és figyelem az eseményeket. Meghallgattam, és pedig figyelemmel hallgattam meg minden véleményt, annak az embernek, annak a családos embernek a lelkiismeretével, aki tudja, hogy bosszulatlanul nem lehet az életben elkövetni semmiféle vétket, s ha most a pillanatnyi esetleges kényelemből vagy haszonlesésből elaltatjuk mi, törvényhozók lelkiismeretünk szavát, az esetleg pár esztendő múlva a gyermekeink jajkiáltására fog felébredni s azokra az átkozódásokra, hogy apáik eladták, vagy nem jól képviselték érdekeiket. Belevetették a királykérdés gondolatát a vitába. Kenyérkérdés helyett, tehát királykérdés. Az élet mindennapi gondja és kérdése helyett, tehát hatalmi kérdés. Hogy ezt a kérdést nyugodtan ós igazságosan tudjuk kezelni, először gondolnunk kell magyarságunkra, amely arra késztet, hogy necsak a^ magunk érzéseire nézzünk, hanem a testvéreinkére, az egyetemes magyarság érzésvilágára is. De gondolnunk kell választópolgárainkra is, akik a maguk nevében, a maguk érdekeinek védelmében és képviseletében küldtek ide bennünket, és nekünk úgy kell sáfárkodnunk ezzel a bizalommal, hogy a szemükbe is tudjunk nézni, még pedig pirulás nélkül azoknak, akiktől ezt a megbízást kaptuk. Es tekintettel kell lennünk, t. Ház, továbbá, — amint már említettem — az utánunk következő nemzedékre, szóval az utódainkra, akiket nem szabad abba a helyzetbe hoznunk, hogy emlékeinket megátkozva, életük meddő céltalanságát a mi könynyelmű sáfárkodásunknak tulajdoníthassák. Hacsak ez a hármas szempont vezeti cselekedeteinket és elhatározásainkat, egy pillanatig sem kételkedem benne, logy meg kell találnunk azt a helyes és célravezető utat, amely nem^ egymástól, hanem egymáshoz vezet, mindnyájunkat. 'Nagy örömömre szolgál, hogy a megajánlási vita kapcsán csak megerősödött bennem az a teljes hit és meggyőződés, hogy mindazok, akik e padsorokban a jelen kormány mögött sorakozunk s őt munkájában támogatjuk: helyesen, a nemzet jelenének s jövőjének érdekében cselekszünk. Meghallgattam az ellenzék minden felszólalását. Főképpen pedig ama képviselőtársaimót, akik a királykérdésben elfoglalt álláspontjukat fejtegették — elismerem — nagy ügyszeretettel s & kérdés és a Ház méltóságához illő komolysággal. S mit szűrt le bennem, t. Ház, az ellenzéki állásfoglalás? íme elmondom: Azt hiszem, mélyen t. Ház, hogy minden képviselőtársam egyetért velem abban, ha megállapítom, hogy nem abban van a veszedelem a nemzetre ós az országra nézve, ha itt az ország törvényhozói házában különböző vélemények és felfogások hangzanak el, mert ez éppen az egészséges parlamentáris életnek a tükröződése. Hiszen az az egészséges állapot, ahol minden felfogás és minden vélemény magában a törvényhozás házában nyilatkozhatik meg, hogy itt az eszmék és gondolatok színterén vívják

r meg egymással a döntő harcot a különböző nézetek és felfogások. Azt sem kívánhatja senki, s talán nem is volna egészséges, hogy minden felfogás egyféleképpen lássa és egyféleképpen ítélje meg a dolgokat. (Meskó Zoltán: Nem is lehet.) Amilyen tiszteletet követelhet az egyes ember a maga sízámár'a, éppen olyan tisztelettel kell adóznia a másik véle1 menyével és meggyőződésével szemben.