Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-196

142 Az országgyűlés képviselőházának 19 és mással az oktobrizmus haszonélvezőinek. (Ügy van! balfelől.) Visszatérve erre a kérdésre, a volt kormányok számtalanszor, még az alkotmányos élet alapelveinek rovására is, a király bizalmára hivatkoztak, sőt még az ellenzéken is a lojalitásban versengtek a kormánypártokkal. Ha őszinték vagyunk, akkor be kell vallanunk, hogy azóta vedlett át sok labanc kuruccá, amióta a dinasztiát a balsors leteperte, (Ügy van! — Taps a balközépen.) amióta a király száműzetésben él, amióta senki sem vár tőle semmit, amióta tőle senki sem fél. De azért hiába játsszák ezeík az urak a kurucot, nagy a különbség az igazi kuruc és a talmi kuruc között; az igazi kurucok szabadságukat, vagyonukat, életüket kockáztatták Magyarország veszélyeztetett szabadságáért, — ezek az álkurucok pedig, ezek a talmi kurucok a távollevő, a történelem ércszekere által legázolt dinasztiára öltögetik nyelvüket, ami igen könnyű és olcsó mulatság, különösen most, — amihez hősiesség nem kell és aminek indítóoka nem mindig az önzetlen hazaszer-etet és nem is mindig a nemzeti öncélúság, hanem sok esetben bizonyos egyéni öncélúság. (Ügy van! Űay van! a balközépen.) De azért ebből a korszakból is kerültek ki kurucok, Apponyi Albert, aki csaknem egy egész életet szentelt' a nemzeti állam kiépítésére és a magyar hadsereg felállítására; Rakovszky István, aki mint házelnök felbontatlanul küldte vissza azt a levelet, amelyet törvénytelennek tartott, legmagasabb szerzőjének; Beniczky Ödön, aki a legviharosabb időkben, amikor a katonai kérdések körül folyt a vita, odadobta katonatiszti rangját és kardbojtját és kockára tette egész társadalmi exisztenciáját. T. Ház! Folytatva reflekszióimat Gömbös miniszterelnök úrnak a királykérdésben adott válaszára, ki kell jelentenem, hogy megdöbbentő hatást tettek reám a miniszterelnök úrnak ama szavai, amelyekkel szinte valami nemzeti vívmányként tüntette fel mai függetlenségünket. Azt mondotta a miniszterelnök úr (olvassa): «Alig vagyunk függetlenek, amely függetlenség után évszázadokon át sóvárogtunk, s tíz év múlva már újból eldobnánk magunktól ezt a függetlenséget ?» így kiáltott fel nagy emfázissal a miniszterelnök úr. Ugyan mit szól ehhez a függetlenséghez a trianoni börtönének vasrácsait döngető magyarság? Boldog volna az ország, ha ezt a függetlenséget eldobhatná magától; boldog volna a magyar nemzet, ha ezt a függetlenségnek csúfolt jármot, rabigát, rabláncot, koldusbotot és koldustarisznyát lerázhatná. (Ügy van! balfelől. — vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Abszolúte nem így volt! — Berki Gyula: Nem így mondta!) Szószerint olvastam a Naplóból. Itt van a Napló. Igaz, régen is ádáz harcokat folytattunk a magyar függetlenségért, de akkor csak Ausztriával állottunk szemben. Régen is csak de jure volt független a magyar, de facto azonban nem, de akkor csak egy országtól függtünk, viszont amaz ország is függött tőlünk. Régen velünk egyenrangú féllel vívtuk meg. a harcunkat, ma azonban egy egész ellenséges tenger közepén nem is küzdünk függetlenségünkért, hanem csak vágyódunk és epedünk utána. Ma, igen t. miniszterelnök úr, amikor minden lépésünket, minden lélekzetvételünket, minden könnyünket, minden mosolyunkat, minden dalunkat és minden zokogásunkat ellenőrzi az ellenség, csak azt mondhatom, amit a mi?. ülése 1933 június 9-én, pénteken. niszterelnök úr mondott 1925-ben: Sohasem voltunk olyan rabok, mint amilyenek most vagyunk. (Ügy van! balfelől. — Jánossy Gábor: Ki okozta?) Ezen függetlenség után, t. miniszterelnök úr, nem sóvárgott a magyar nemzet 400 esztendőn keresztül, ezért a függetlenségért nem küzdöttek a mi nemzeti hőseink, erről a függetlenségről nem álmodnak ők sírjuk mélyén. Ezért a függetlenségért nem lehet lelkesedni, ebbe a függetlenségbe csak belepusztulni és beleőrülni lehet. Menjünk tovább. A miniszterelnök úr két kérelmet intézett hozzánk (olvassa): «Azt kérem tőlük» — már mint a legitimistáktól — «hogy a királykérdést egyrészt külpolitikai kérdésekkel ne kapcsolják össze^ másrészt pedig ne feszegessék mindaddig, míg ez a kérdés nem lesz aktuális.» Az első kérdésre Túri Béla t. képviselőtársam mindjárt az ülés folyamán megadta a választ, amikor azt mondotta, hogy akár akarjuk, akár nem, ezt a kérdést nem mi kapcsoljuk össze külpolitikai kérdésekkel, mert ez összefügg a külállamoknak ésegész Európának fejleményeivel. A másik kérelemre azonban — arra tudniillik, hogy ne feszegessük e kérdést, hanem elveink fenntartásával kapcsoljuk ki — többek között én is vagyok bátor felelni. A miniszterelnök úr kérelmét nem teljesíthetjük. (Ügy van! a balközépen.) Nem kapcsoljuk ki ezt a kérdést, még pedig azért nem, mert ennek a kérdésnek kikapcsolása olyan fegyverszünetet jelentene, amely alatt minket bekeríthetnének és megadásra kényszeríthetnének. Nem kapcsoljuk ki, r mert e kérdés kikapcsolása a detronizálást erősítené meg. Nem kapcsoljuk ki, mert az igazságtalan erőszakkal törvénykönyvbe írt szégyenletes törvényt csak agilitással, csak alkotmányos agitációvial és csak céltudatos kül- és belpolitikával lehet kiküszöbölni, nem pedig semmittevéssel és lemondással, amelyet a «kikapcsolás» terminus technikusával akarnak szégyenletes jellegétől megfosztani. Nem kapcsoljuk ki végül azért, mert az ezeréves alkotmány visszaállításának gondolatát, amelyhez nemzeti érdek, jogos és mély érzelmek s a gazdasági szükségesség is kötnek bennünket kategorikus imperatívusz gyanánt, a nemzeti társadalom gondolat- és érzelemvilágábóí kikapcsolni nem is lehet. (Ügy van! Ügy van! a balközépen.) Lelkiismeretünk és kötelességérzetünk parancsolja, hogy a kérdést napirenden tartsuk, vagy mint a miniszterelnök úr mondotta, feszegessük, mert egyedül ennek a kérdésnek feszegetése, illetve ennek az ügynek diadalrajuttatása lesz majd az a feszítőrúd, amely a trianoni börtön vaskapuját sarkaiból kiemeli. (Élénk helyeslés és taps a balközépen.) Erkölcsi lehetetlenség nélkül csak akkor némulhatnánk el, csak abban az esetben szüntethetnek meg nyilt, törvényes harcunkat, ha meggyőződésünk megváltozott volna. Amíg azonban, abban a tudatban élünk, hogy a Szentkorona tana és koncepciója az egyetlen, amely valódi és tartós esélyekkel biztosítja a demokráciát — hogy, minél tovább tart ez az ideiglenesség, annál nagyobb a veszedelme annak, hogy a közszellem a köztársaság felé orientálódik; (Ügy van! Ügy van! abalközépen. — Buchinger Manó: Annyi baj legyen!); amíg az a meggyőződésünk, hogy a szábadkirályválasztás a nemzetre nézve végzetes volna, amíg az a meggyőződésünk, hogy az ezeréves alkotmány parancsán kívül a nemzet és a nép