Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-196

Az országgyűlés képviselőházának 196. (Ügy van! Ügy van! a balközépen.) Szó sincs róla! Tény az, hogy a törvényes királyságnak örököse a Habsburg-háznak ivadéka, de ez csak esetleges körülmény és nem döntő, sem pro sem contra. (Ügy van! Ügy vem! a balközépen.) Más okai vannak annak, amiért én a Habsburg-uralom mérlegét megállapítottam. Tettem, ezt mindenekelőtt a történelmi igazság kedvéért, de tettem azután azért, hogy rámutassak az újfajta kurucoknak egészen csodálatos, furcsa, érthetetlen, illetve nagyon is érthető és célzatos magatartására. Ezeknek ugyanis a régi, a behegedt sebek, amelyeket a Habsburgok ütöttek rajtunk, fájnak, de az új sebek, a friss sebek, a vérző sebeik, azok a sebek, amelyekben elvérzünk feltétlenül, mintha kevésbbé fájnának. (Ügy van! a balközépen. — Jánossy Gábor: Bosszul tetszik tudni!) En most nem célzok a képviselő úrra. (Derületség. — Jánossy Gábor: Tudom! Nem is lehet! Fáj mindenkinek mind a kettő! Tessék tudomásul venni az egész legitimista tábornak!) Akik most a csak emlékként sajgó fájdalmat felhánytorgatják, majdnem azt a látszatot keltik, hogy azért teszik, hogy elfelejtessék az igazi, az élő, a mély és nagy fájdalmat, ellenszenvessé akarják tenni a legitimizmust és gyűlöletessé, hogy eltereljék a figyelmet azoktól az ellenségektől, akik 14 év alatt több és nagyobb csapást mértek a magyar nemzetre, mint a Habsburgok 400 esztendő alatt. (Ügy van! a balközépen.) Végül azért r kellett ezekbe a történelempolitikai fejtegetésekbe belebocsátkoznom, mert a miniszterelnök úr annak ellenére, hogy minket közjogi ellenfeleinek nevezett és annak ellenére, hogy legitimista t. képviselőtársaim a külpolitikai és gazdaságpolitikai érvek egész sorozatával támasztották alá álláspontjukat, a miniszterelnök úr csak egy-két történelempolitikai érvre hivatkozott, amelyeknek^ megcáfolása jelenlegi felszólalásomnak fő célja. {Halljuk! Halljuk! balfelől.) S e cél szolgálatában még egy megjegyzést kell tennem. A miniszterelnök úr ugyanis — legalább implicite — azzal indokolja a királykérdésben vallott álláspontját, hogy az következetes, logikus folytatása, a múlt állandó elszakadási törekvéseinek. Ebben is téved a miniszterelnök úr. A Bocskaiak, Bethlenek, sőt Kossuth Lajos is, nem küzdöttek a Habsburgok magyar királysága ellen. A kurucok küzdelmeinek íö célja nem az elszakadás, hanem a szabadság és a jog védelme volt. (Úgy van! a balközépen.) Bocskai például állandó barátja maradt a fennállott közjogi kapcsolatnak, és pusztán a politikai és lelkiismereti szabadság védelmére rántott fegyvert. (Egy hang jobbfelöl: Ez igaz!) Bethlen, amikor lelkes, hívei kiránya akarták koronázni, azzal utasította el magától, hogy a trón nem üres, van király és az ő koronázása érvénytelen volna. Sőt Kossuth Lajos sem volt olyan Habsburg-gyűlölő, mint azt egyesek hiszik, mert hiszen élete utolsó szakában! kijelentette, hogy ő, aki bár törik, de meg nem hajlik:, abban az esetben, ha a koronás magyar király megszűnnék osztrák császár lenni, hazajönne és minden rezerváta nélkül teljesítené azokat a kötelességeket, amelyekkel egy becsületes polgár koronás királya iránt tartozik. Ahhoz pedig nemcsak élénk, hanem igen merész^ fantázia is kell, hogy valaki a mai generáció ama részét, amely Habsburg-ellenes érzelmekt táplál és Habsburg-ellenes politikát folytat, úgy állítsa be, hogy azt puszta következetességből teszi. A mai generáció törtetett ülése 1933 június 9-én, pénteken. 141 * a Habsburgok kegyóért addig, ameddig hatalmon voltak. (Ügy van! balfelől.) Nagy többségében szorgalmasan és kitartóan hízelgett és udvarolt nekik, (Ügy van! balfelől.) nyüzsgött és

; hemzsegett! trónjuk (körül. (Berki Gyula: Főleg a főnemesség! — Jánossy Gábor: Ügy van! — Berki Gyula: Mi, a szabad parasztok fiai sohasem mentünk Bécsbe!) A nemzeti társadalom igen^ előkelő tagjai azzal dicsekedtek, hogy ők a trónnak megingathatatlan oszlopai. Kétségtelen, igen-igen sokan, a legtöbben boldogok voltak, ha az udvar fényében sütkérezhettek. A régi tekintélyes színmagyar családok katonafiainak legnagyobb ambíciója volt, hogy a császár ós király személye körül katonai szolgálatot teljesíthessenek, vagy hogy a császári és királyi vezérkarba bejuthassanak.. Ferenc Józsefről állandóan azt mondották, hogy a legalkotniányosabb király; én nem tar-, tottam annak. (Jánossy Gábor: Én sem!) Es mielőtt engem pappá szenteltek, — él még az én spirituálisom: Grőne Lajos lazarista atya — azt a kérdést intézteim hozzá, hogy köteles vagyok-e halálos hűn terhe alatt minden vasárnap a nagymisében a királyért imádkozni, mert ha igen, nem szenteltetem magam pappá. Akkor Ferenc József dicsőségét, bölcsességét még olyan ember is, mint Hock János, dicsői-" tette. Hock János akkoriban «Nemzeti dicsőségünk» címen könyvet adott ki a király 70-ik születésnapján és ezeket írta többek között (olvassa): «Erre pedig fényes; alkalmat nyújtott nekünk a magyar nemzet dicsőségesen uralkodó királyának 70-ik születésnapja, amely mindnyájunkat .kegyeletes hálával és szeretetteljes örömmel tölt el a mi bölcs uralkodónk koronás személye iránt, akit a Gondviselés nehéz próbákon keresztül emelt fel a dicsőség és, népszerűség piedesztáljára. Egy egész korszakot töltött be az ő jóságos uralkodása s nincs szív, amely megindulás nélkül ne pillantana vissza a nevével összeforrott utolsó évszázadra.)) (Zaj.) «E szeretetnek .megindulásától vezéreltetve tesszük le magas trónja zsámolyához e könyvet, amely Szent István koronája viselőinek, az ő dicső elődeinek» — pl. I. Lipót, stb.! — «nagyságáról és a magyar ( nemzetnek az ő trónusához való évszázados hűségéről beszél.* (Jánossy Gábor: Ezt Hock Jánosnak tessék mondani!) Enl jellemzőm a generációt. (Tovább olvassa): «Letesszük azzal az imaszerű fohásszal, hogy a Gondviselés engedje meg felkent fején dicsőségben ragyogni koronáit» — sic! — «népei üdvére és a monarchia nemzeteinek boldogi tására.» > Igaz, hogy Hock János 1933-ban, amikor a vádlottak, padján ült és amikor az államhatalom jelenlegi birtokosainak kezet csókolt és bocsánatot kért tőlük, (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: En például nem hivatkoznék Hock Jánosra!) akkor már azt mondotta, hogy (olvassa): «Egész életemben a Habsburgok elüzetéséért küzdöttem és amikor ama napokban kimondották a Habsburg-háztól való elszakadást, ifjú korom óta álmodott álmom valóra vált.» (Berki Gyula: Ez a politika, uram!) Ne méltóztassanak azt hinni, hogy engem animozitás vezet Hock Jánossal szemben. (Zaj.) Azért hoztam fel az ő esetét, mert az szimptomája volt ennek a generációnak. En voltam az első, aki 3—4 évvel ezelőtt aláírtam azt a kegyelmi kérvényt, amelyet barátai szerkesztettek ér cl ekében és privát levélben köszönetet mondtam annak a lazarista páternek,^ aki ^most hóna alá nyúlt. Különben sem tudnák rá haragudni, mert én nem tudok más mértékkel mérni az oktobrizmus igazi vagy álbünöseinek,