Képviselőházi napló, 1931. XVI. kötet • 1933. május 18. - 1933. június 02.

Ülésnapok - 1931-189

358 Az országgyűlés képviselőházának vidékről és a Bánátból egész csomó kiváló magyar író fog eljönni, hogy a mi vendégszeretetünket élvezze és ennek a lelki egységnek kell az egységes magyar nyelvterület szempontjából minél^ erősebbé lennie, mert ez azután már a jövendő Magyarország kiépítésének kérdése is. Hiszem, hogy azok a tényezők, akiknek lelkén fekszik az, hogy a magyar kultúrélet a maga teljességében és régi fegyverzetéhen tudja a maga versenyképességét biztosítani a nyugateurópai kultúrával szemben, kellő szeretettel fogják fogadni és magukhoz ölelni ezeket a magyar író-testvéreinket és ezt kérem a magyar kultuszminiszter úrtól is és tudom, hogy ebben a tekintetben teljes megértésre találok. Felhívom a figyelmet a magyar könyvnapokra is, amelyek most június első, második és harmadik napján lesznek. Nem kívánom a magyar könyvnapok jelentőségét hazai példával erősíteni, erősítem Olaszország példájával, ahol Mussolini állt az ottani könypropaganda élére, és erősítem a francia példával, ahol maga a köztársaság elnöke szokta megnyitni a könyvnapok ünnepségeit, és hivatkozom arra, hogy az egész világ — az erőben, kultúrában és gazdasági javakban sokkal erősebb országok is — milyen jelentőséget tulajdonítanak a könyvnek. A legerősebb fegyvere egy nemzetnek, diplomáciai nagykövet minden egyes könyv. Galsworthy a Pen-Club elhunyt elnöke mondotta éppen itt, Budapesten egy rádió-előadásában, hogy minden könyy egy nagykövet, amely, ha meg tudja találni a maga hangját, az emberi egyetértést tudja biztosítani a világ különböző nemzetei között. Mélyen t. Ház! Magyarországon a magyar írók sok megértésre nem találnak. Megállapítok egy kétségtelenül örvendetes tényt: 25 millió könyvet vásárolnak Magyarországon évente. Ez azonban nem fejezi még ki azt a kultúrszükségletet, amely ettől a nemzettől várható. Ezt fokozni és fejleszteni kell. Méltóztassék nekem megengedni, hogy rámutassak arra, milyen különös a magyar íro viszonya az olvasóhoz. A legtöbb írót nem is ismeri az olvasó, csak tisztán az újságok kritikáiból, vagy egyes társadalmi klikkeknek, egyesüléseknek fémjelzése által elfogadott kritikai mércére vetítve akkreditálja azt kitűnő írónak. Vannak írók, akik nincsenek benne irodalmi társaságokban, és ha a legkitűnőbb tehetségek is, a nagyközönség alig vesz róluk tudomást. Tapasztaltam meglehetősen magas kultúrájú emberek részéről, hogy az egyetemes történelmi szempontból is legmagasabb mértéket megütő írót nem ismertek. Eszembe jut egy nagyon érdekes régi analógia. Amikor Dante és Ariosto költői nagyságáról volt szó, egy abban a korban élt előkelő lovag kijelentette, hogy Ariosto nagyobb költő, mint Dante. Ebből párbaj keletkezett, — ez könnyen ment akkor — Ariosto védőjét szívenszúrták és gazdasszonya karjai között haldokolva ezt mondotta: «Rendben van, meghalok; csak egy esik nehezemre: egyiket sem olvastam.» (Derültség.) Igen t. Ház! Sok olyan ítélettel találkozunk, amely megállapít és elskatulyáz egyes írói tehetségeket és akár esküszik rá, akár elítéli a nélkül, hogy belső meggyőződése igazán megnyilvánulhatna. A magyar irodalmi ^evelésnek, a nemzetnevelésnek^ fontos problémája a^z, hogy közelvigyük az írót a közönséghez. Az előadó úr éppen arról beszélt, hogyha De 189. ülése 1933 május 30-án, kedden. Monzie francia kultuszminiszter átkeresztelte a maga minisztériumát «a nemzetnevelés minisztériumára», akkor abba a feladatkörbe tartozik az irodalmi nevelés is. Az igen t. kultuszminiszter úr gondoskodásának főtárgya kell hogy legyen az irodalom iránti intenzív érdeklődés és szeretet felkeltése. Ez nagyon furcsán nyilatkozik meg, ha azt látjuk, hogy a szomorú gazdasági helyzetben a t. kultuszminiszter úr 30.000 pengőt állít be évente költségvetésébe az irodalom pártolására. Nagyon kérem az igen t. miniszter urat, hogy a jövőben éppen azoknak a magasabbrendű feladatoknak szempontjából, amelyeknek a mi szomorú elesettségünkben minden kezdésünket és lépésünket dominálniuk kell, igyekezzék a t. pénzügyminiszter urat meggyőzni arról, hogy ezen a téren nagyobb bőkezűségre van szükség. Nemcsak arról beszélek, hogy egyes írók elpusztulnak, hogy olyan kitűnő írók, mint Krúdy Gyula, hogyan pusztulnak el, hogyan halnak meg, hogyan hagyják családjukat, vagy hogy egy Szini Gyula hogyan hagyta családját s hogy hány író lett Öngyilkos. Nem ezekről a szomorú írói sorsokról beszélek. Az ilyen emberi sorsok mögött más veszteségek is vannak: hány író nem tudja gondolatát közre adni, hány gondolat nem öntődik betűbe! Már pedig egy soha meg nem jelent gondolat, amely lehet, hogy eget vívott volna, de nem tudott hozzáférkőzni a nyilvánossághoz: örök vesztesége a nemzetnek és a nemzet kultúrj törekvéseinek. Még rézgarast sem kap az író azokért a csodálatos, nemes arany valutákért, amelyeket szelleme szétszórt a maga nemzeti társadalmáért. Egy rézgarast adjanak át az írónak cserébe azért a töviskoszorúért, amelyet a fején hord és amely véresre sebzi a homlokát, amely vércseppek, olyanok, mint egy-egy rubin, amelyben a gondolat fénye szikrázik. Ezért a töviskoszorúért az írónak legalább annyi lehetősége legyen, hogy utána nyugodtan tudja megsebbzett fejét álomra hajtani. Hány hajléktalan író van, hány családjával szenvedő és vergődő író van, hány elpusztult egzisztencia van! Sajnos, nem tudok ezzel a dologgal sokáig foglalkozni, mert még egypár kultúrpolitikai dologról kell megemlékeznem. Szólnom kell a nemzeti művészet két nagy intézményéről: a Nemzeti Színházról és az Operaházról. Ez a kérdés itt a magyar parlamentben is sokszor különös elbírálás tárgya volt. Hiszen nem régen Berki Gyula t. képviselőtársam például úgy állította be az Operaház és a Nemzeti Színház kérdését, hogy nem tudom hány ezer munkáskezet lehetne foglakoztatni, ha azt a dotációt

t nem kapnák meg ezek a színházak, ami a részükre jut. Éppen az előadó úr is említette tegnap, hogy körülbelül 1800—2000 ember jut kenyérhez a színházak jóvoltából: az ott szereplő művészek, zenekari tagok, segédszemélyzet, műszaki személyzet és családtagjaik. De ettől eltekintve nem lényegtelen dolog az, hogy Európa szempontjából hol kezdődik a Balkán. Nagyon furcsa volna, ha a Balkán itt kezdődnék Magyarországon, ha itt nem volna olyan kultúrélet, ahová el tudnak jönni Nyugatról, aminthogy most is itt vannak a nemzetközi ujságirodalom legkiválóbb képviselői, akik el fognak menni az Operába, akik látják a magyar nemzeti kultúréletnek ezt a csodálatos európai értékű versenyképességét. Ha ez mind nem. volna, milyen impressziókkal mennének el? Ez tehát nemcsak kulturális kérdés,