Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-174

82 Az országgyűlés képviselőházának : penzációs megtérítések rendszere bevezetésének a következménye. Azt kérem a pénzügyminiszter úrtól, hogy ezen a két úton teljes erővel haladjon tovább. Az egyiket: új piacok szerzése és kereskedelmi szerződések kötése. Ez a kívánsága természetes, logikus, magyarázatra nem szorul. De én azt is kérem a pénzügyminiszter úrtól, hogy a kompenzációs megtérítés rendszere terén is tegyen határozott lépéseket előre, részint az áruk forgalmának kiterjesztése, részint a megtérd tés igazságos volta irányában. Mert hiszen azok az aggodalmak, amelyek ezzel a rendszerrel szemben fennállottak, ma már nagyrészben eloszlottak és az egész világon érvényesül felfogás, hogy a pénz értékének nemzetközi viszonylatban való fenntartása igen nagy érdek, azonban ennél is nagyobb érdek a külkereskedelmi forgalom és a külkereskedelmi forgalomhoz fűződő gazdasági érdek. Beigazolódott az is, hogy okos politika mellett a valuta nemzetközi külföldi értékének szabad alakulása nem jelenti okvetlenül a valuta belső árának csökkenését, vagy pedig egy katasztrofális zuhanását és ez természetes is és mindaddig úgy lesz, míg a kormány nem fog vagy maga valutaromboló intézkedéséket tenni, mint amilyen a devalvációs indítvány, vagy pedig nem fogja feladni azt az álláspontot, hogy a külföldi fizetéseinknek nagy részét fizetési mérlegünkből a nemfizetés tényével kiemeli. Míg ezt a két álláspontot fogja tartani, addig az én véleményein szerint a valuta nemzetközi fizetési értékének szabad kialakulását a kormánynak lehetővé kell tennie, mert enélkül komoly külkereskedelmi forgalom, a kivitel emelkedése és ezen emelkedés állandósága nem remélhető. Azonban, hogy az optimista hangulatba ne nagyon kerüljünk bele, — mert hiszen ez még eddig mindig megbosszulta magát — rá kell mutatnom egy pár olyan körülményre, amelyekből viszont a gazdasági élet romlása igazolható és a gazdasági élet összezsugorodásának fennforgása bizonyítható. Itt van a forgalomban lévő készpénzmennyiségnek aránylag csekély volta és egyidejűleg a Nemzeti Bank hiteleinek folytonos emelkedése. Ez meglehetősen szokatlan jelenség más országok gazdasági politikájában. Rá kell azonban mutatnom arra, hogy legjobb meggyőződésem szerint ez nem a deflációs politika eredménye. Én jobban szeretném, ha annak eredménye volna, mert akkor lehetne rajta segíteni. Az én véleményem szerint ez a jelenség hitelszervezeteink további gyengülésének és az egész gazdasági élet összezsugorodásának eredménye. Itt van a készpénizforgalom összezsugorodása mellett a fizetési forgalom összezsugorodása is; a Nemzeti Bank zsírószámláján a fizetési forgalom csökkenő irányzatot mutat, a csökkenés az első hónapban, azt hiszem, 12%, a második hónapban 15%. A postatakarékpénztár csekkszámlájának forgalma ugyancsak hasonló jelenségeket mutat fel. Ehhez kapcsolódik egészen természetesen az értékeknek folytonos csökkenése, ami a legbrutálisabb an szembetűnő az ingatlanárak folytonos csökkenésénél. Hozzájárul ehhez még egy másik érdekes körülmény, az, hogy akkor, amikor az országban a vállalkozási kedv minimális, amikor a lakásépítés majdnem szünetel, amikor az üzleti forgalom mind jobban összezsugorodik és az üzleti tőke szüksége mindinkább feleslegessé válik, a takarékpénztári betétek nem emelkednek. (Ivády Béla: Sőt!) Nem emelkednek. Egy bizonyos, hogy nem emelkednek. 74. ülése 1933 május 4-én, csütörtökön. Már pedig mindezekből a jelenségekből logiku san annak kellene következnie, hogy a betétek emelkednek, annál inkább, mert relative alacsony bankjegymennyiség mellett tezaurálásról beszélni Magyarországon nem lehet. Mindez tehát azt mutatja., hogy a gazdasági élet súlyos összezsugorodásának folyamata tovább is tart. Azért tartom ezt rendkívül súlyosnak és veszélyesnek kétévi válság után, mert ugyanakkor a tőlünk nyugatra lévő államoknál valóban látjuk a javulás jelenségeit. Gondolok itt a különféle jegybankok igénybevételének mértékére, gondolok a tőke és pénzpiac helyzetére és a hitelviszonyok javulására. Ezt nem én állapítom meg, hanem, ha jól emlékszem, megállapította a pénzügyminiszter ú?is beszédében bizonyos utalásokkal. Ebből származik azonban az az aggodalmam, hogy ha mi a belső gazdasági élet terén egy bizonyos likvidációt nem csinálunk, akkor elő fog állni az a helyzet, hogy a külső javulás hatása a mi megkövesedett gazdasági életünkre nem fog kihatni. Mit értek én likvidáció alatt a gazdasági élet terén? Bud t. képviselőtársam tegnap azt mondotta, hogy a gazdasági válságnak számtalan magyarázata, talán kétszáz magyarázata is van. Hogy mi a gazdasági válság oka, erről nem vitatkozom, ebbe a kérdésbe nem megyek bele. Egy bizonyos, hogy azoknak a funkcionális zavaroknak, amelyek a gazdasági életben vannak, ezektől az okoktól függetlenül súlyos oka az abnormis eladósodás nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ilyen eladósodás máskor is volt a gazdasági életben, máskor azonban a gazdasági élet maga küzdötte végig ezt a válságot és mindig sikerrel küzdötte végig. Mi volt ennek a küzdelemnek az útja? Az volt a múltja, hogy amikor az adósság-volumen már súlyosan nehezedett a gazdasági életre, az egyes gazdasági egyedek likvidálása útján — ami legtöbbször a gazdasági egyed és hitelező veszélyére történt — az adósságteher lassanként olyan mértékre csökkentetett, amelyet a gazdasági élet el tudott viselni. Most azt láttuk, hogy az állam nem nézte passzíve ezt a küzdelmet, hanem beleavatkozott mindenütt a világon, beleavatkozott az állami intervencionizmus segítségével, óriási méretű intervencionizmussal. Ma már teoretikus értékű volna annak vitatása, hogy ez helyes volt-e vagy sem, nem hosszabbította-e meg a gazdasági válságot, mert amikor az állam egyes gazdasági ágakról átvállalt adósságokat a maga számlájára, akkor ezzel az egész gzdasági életről az adósságterhet nem vette le. Mondom, teoretikus volna vitatni, hogy helyes volt-e vagy sem, mert ezen már túl vagyunk. Egy bizonyos, hogy igazságos nem volt, mert mindig csak ott jelentkezett, ahol a gazdasági válság nyomása pillanatnyilag jelentkezett, ott hozott be könnyítéseket. Természetesen emberfeletti feladat lett volna ezeket az átvállalt terheket igazságosan elosztani több gazdasági ág között. A legsúlyosabb kifogás az intervencionizmus ellen, amelyre a jövőre nézve is konzekvenciákat vonhatunk, hogy a válság folyamatát, időtartamát — mint mondottam — meghosszabbította. (Ügy van! Úgy van a baloldalon.) Ha engedték volna a gazdasági élet természetes hatását, kialakulását, likvidálását, akkor meg vagyok győződve, hogy a gazdasági válság most már egészségesebb, reménytkeltőbb stádiumába értünk volna el. (Simon András: De hány gazdasági halott