Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-181

Az országgyűlés képviselőházának 181. ülése 1933 május 16-án, kedden. 453 rendelőjében, üzletében várja a gazdasági élet pusztító orkánjának elmúlását, az nem nagyon figyelmei a Ház költségvetési vitájára, de akinek bútorai kintvannak az utcán, akik az öngyilkosság válfajai, nemei és eszközei fölött tűnődnek, azok egy pillanatra felfigyelnek és innen, ebből a Házból a pénzügyminiszter úr szavaitól várnak egy utolsó reményt. A kereskedő, aki kifáradt az adóhalasztás kérésében, aki fél az Oti. transzferáló kocsijától, aki nem tud árut rendelni, mert felélte forgótőkéjét, a gazda, aki már a vetést érlelő tavasznak sem tud örülni és a munkás, a magántisztviselő, aki látja vállalatát bukdácsolni és fél a leépítéstől, lesi most a vigasztaló, bíztató nem szavakat, hanem tetteket. A becsületben, tisztességben élő polgár, aki megélhetését látja veszélyben és már-már készül feladni az erkölcsöt, amiben eddig élt s a bűnben keres kivezető utat, várja a visszatartó kezet. A költségvetés akkor jó, ha ezek nem csalatkoznak reményeikben. Ezek a legnagyobb hívei a nemzeti egységnek, de csak az olyan nemzeti egységnek, amely nem osztja két részre a nemzetet, olyanokra, akiknek van ebédjük, lakásuk, ruhájuk és olyanokra, akiknek ez a legfőbb örlőgondjuk; olyanokra, akiknek van munkájuk és olyanokra, akik hónapok, évek óta vannak kényszerszabadságon. Ezek a legnagyobb hívei a nemzeti öncélúságnak is, mert boldogan szeretnének áldozatos hazafiak lenni és várják, hogy miből lehessen áldozni. Elismerem, nagyon nehéz most pénzügyminiszternek lenni, mert a hajó viharban van, minden perc, minden pillanat életet vagy halált jelent. A magyar nép a legtürelmesebb, a legengedelmesebb, a legbecsületesebb, a legjóhiszetnűbb nép, sohasem volt elkényeztetve, ezért bírta ki eddig a nyomorúságot, most tavasz van, de az idő gyors lábakkal szalad, fél év múlva ismét fenyeget a tél, melyet népünk az eddigiekhez hasonló példátlan nyomorban elviselni nem képes. A válságnak addig el kell múlnia, de nem a világgazdasági válságnak, amelyre nekünk befolyásunk nincs, hanem a magyar nép életválságának. Abból a termésből, amely ma kint a mezőn, a melegítő nap hevétől várja, hogy kenyérré váljék, az egész magyar nép követel magának. Erre kell fedezetet találni a költségvetésben, erre kellenek az elhatározó intézkedések. A megtelt magtárak mellett a magyar'»nép nem éhezhet és amíg a magyar éhezik, addig nem prédálhatjuk el nemzetünk éltető kenyerét hiú rongyokért és csemegékért. A magyar kenyér először a magyar népé legyen. A ki nem elégített szükségletet, a munkára áhítozó energiát, a föld és az ipar termékeit és az ország tőkéjét éltető munkára kell beszervezni. T. Ház! Nagyon fontos a pengő és annak értékállandósága, de csak akkor, ha be tud illeszkedni ebbe a nemzeti öncélúságba, (Gr. Somssich Antal: Es ha van!), de ez^ a nemzetmenő és termelő munka mindennél fontosabb. (Ügy van! Ügy van! bal felől.) A kormánynak már látnia kell a kivezető^ utat, a válság okai, a gyógyulás tényezői már ismeretesek. Két út áll a kormány előtt: a defláció vagy az infláció. Határoznia kell, hogy melyiket választja, de eddig — úgy látszik — mégi nem határozott, mert a nemzeti munkatervében azt mondja, hogy ragaszkodik az aranyalaphoz, míg a nagy nemzetek azt fenntartják. A kormány most vár, hogy mi történik a külföldön és ahhoz akarja szabni pénzügyi politikáját. Várja a londoni világgazdasági konferencia eredményét, annak sikerét vagy kudarcát. Ezt tartja vissza az elhatározó lépésektől. Hirdeti a deflációt, a pengő értékállandóságát, tiltakozik minden könnyelmű kísérletezés és pénzügyi kaland ellen, de nem mer magától cselekedni. Hirdeti a gazdasági szabadságot, mert azt szeretné, hogy minden baj magától gyógyulna meg, gyógyítsa meg a beteg szervezet önmagát, mert fél a sebbe késsel belevágni, mert idegei nem bírják el a beteg fájdalomkiáltásait vagy attól fél, hogy a beteg kiüti kezéből az operálókést, amely talán önmagát sebezné meg. Látja a nagy nyomort, amely cselekvést, elhatározást kíván, de lelkiismeretét megnyugtatja azzal, hogy várni kell Londonra és addig nem akar az eseményeknek elébevágni. De a nélkülöző, szenvedő nemzet nem tud tovább várni. Az éhezők és a munkátlanok dolgozni akarnak. Sokkal rosszabb tapasztaí lataink vannak a nemzetközi konferenciákról, 1 semhogy biztosra vehetnők, vagy legalább is valószínűnek láthatnók annak sikerét. Nekünk sürgős cselekvésünk során azt kell feltételeznünk, hogy a londoni konferencia nem hoz általános megoldást a válság likvidálására. Erre kell elkészülnünk. > Ha tévedtünk, annál jobb lesz, ha pedig saját erőnkre vagyunk utalva, akkor döntenünk kell elhatározólag pénzügyi politikánk felett, hogy defláció mellett maradunk-e vagy inflációt csinálunk. Az új elhatározásoktól való félelem, a vis inertiae, a nagy kockázat előreláthatólag a kormányt megtartja a deflációs politika mellett. Meg fogja védeni a pengő értékállóságát; igaz, hogy kevés lesz a pénz, tovább is olcsó lesz a búza és a hízómarha, de ez az a pont, ahol az éhező munkanélküli, a szenvedő maj gyár gazda, a sétáló lateiner, a bukdácsoló kereskedő és iparos felemeli a szavát. Követeli az öncélúságot, de a nemzet öncélúságát, amely mindenkinek egyformán mér, követeli az egységet, amelyben mindenki boldogulhat. T. Ház! A régi tapasztalatok szerint a defláció még nem jelenti okvetlenül a nyomort és a nélkülözést. Volt idő, amikor hat forint volt a búza ára és mégis boldog volt a nép. Ha kevés a pénz és drágaság van, ha magas árak vannak, akkor hiába a szükséglet, a magas árakat a fogyasztó nem tudja megfizetni, az áru eladatlan marad és megbénul a termelés. Elbocsátják a munkásokat és elmélyül a válság és a szenvedés. {Ügy van! Ügy van! balfelől.) Defláció mellett csak akkor lehet állandó termelőmunka, ha az árak az egész vonalon alászállanak. (Ügy van! Ügy van! balfelől.) A gazdasági élet válságát a fogyasztás csökkenése jellemzi. Ez ellen a gazdasági szervezet úgy védekezik, hogy leszállítja, lenyoinja az árakat és ezzel elviselhetőbbé teszi az életet, ezzel fokozza a fogyasztást és serkenti a termelőmunkát. De ez csak ott következhetik be. ahol a gazdasági életben szabadság van. A szabadságot nemcsak kormányintézkedésekkel lehet korlátozni, hanem korlátozhatják azt Önze öncélúságból az egyes termelő, gazdasági tényezők is. Ami gazdasági válságunk azért mélyebb, elviselhetetlenebb, pusztít óbb és a nemzet életerejét felőrlőbb, mint a többi nemzeté, mert gazdasági életünk válságát a nagyipari termelés sok tényezője ahelyett. r hogy a fogyasztást és termelést fokozó árleszállítással enyhítené, ahelyett, hogy gazdasági életünk életünk betegségét gyógyítaná, tartva a magas