Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-180

440 Ai öf szag gyűlés képviselőházának 13 Ó. ülése lôêê május 15-én, hétfőn. Bátor vagyok egy pár szóval megemlékezni Neuber debreceni professzornak két éven keresztül folytatott vizsgálatairól, aki az akkori kultuszminiszter # és helügyminiszter engedélyével és hozzájárulásával a debreceni első osztályú elemi iskolai tanulókat végigvizsgálta. 1930 októberétől kezdve összesen 1909 eisőosztályú gyermeket vizsgált meg egyenként 21 munkatársával együtt. Ezeknek a vizsgálatoknak eredményeképpen megállapította, hogy az első osztályos tanulók között igen nagy számban voltak súlyos tuberkulótikusak es véroajosoJt. Kettenetes következményei lehetnek ennek, mert az iskolában az egészséges gyermek ott van a beteg gyermek mellett állandóan és örökösen kitéve a fertőzés veszélyének, (Tóth Fái: Az elemi iskola a fertőzés forrása!) úgyhogy én magam is helyeslem és osztom a tanulságok levonását. Neuber profeszszor ugyanis azt javasolja, hogy minden elemi iskolás gyermek számára, mielőtt az iskolába felvétetik, kötelezővé tétessék az orvosi vizsgálat, főként abból a szempontból, vájjon nem tuberkulótikus és nem vérbajos-e és az ilyen gyermeket ne lehessen az iskola kötelékébe felvenni. Sajnos, ez a vizsgálat ma nem kötelező, ma a gyermeket felveszik az elemi iskolába anélkül, hogy előzetes vizsgálatnak vetnék alá, egyedül ujraoltási, himiőoltási bizonyítványt kell felmutatni, pedig tudjuk, hogy a himlőnél is mennyivel veszedelmesebb akár a vérbaj, akár pedig a tuberkulózis. Neuber professzor indítványa éppen ezért az, — a magam részéről is felhívom erre a kormány figyelmét — hogy kötelező vizsgálat vezettessék 'be éppen az ő szisztémája alapján. Erre nézve hármas javaslata vau Neuber professzornak. Ezek közül első a vándor-szakor, usi bizottságok alkalmazása, amely mindenesetre nehézkesebb rendszer, mert hiszen a szükséges Köntgen-vizsgálat az ilyen vándorszakorvosi vizsgálatnál körülményesebb. A másik megoldás, amely ezidőszerint könnyebbnek mutatkozik, a meglévő hatósági orvosi rendszer felhasználása éspedig klinikai, kórházi, beteggondozói, tiszti, járás- és iskolaorvosok alkalmazása, amennyiben azok helyben vannak. Sokkal célravezetőbb lenne azonban az, ha az országban 10—15 vizsgáló központ létesíttetnék, amelyeket azután az iskoiásgyermekek felkeresnének és itt történnék meg az iskolába való felvétel engedélyezése. T. Ház! Ezzel kapcsolatban egy-két szóval megemlítem, hogy Olaszországban, ahol a malária azelőtt olyan nagy pusztítást végzett, mint nálunk a tuberkulózis, a kormány energikus intézkedése folytán sikerült a malária pusztításait csökkenteni, úgyhogy^ ez ma már nem olyan veszedelmes népbetegség, mint évtizedekkel vagy évekkel ezelőtt volt. Míg 1900-ban ugyanis a maláriában meghaltak száma 15.000-en felül volt, addig 1922-ben már 4085-re, és 1930-ban 2781-re csökkent ez a szám; nyilvánvaló tehát, hogy a halálozásnak óriási csökkentését részben a nagy mocsarak lecsapolásával, a maláriás területek elpusztításával, részben pedig egyéb eszközökkel sikerült az olasz kormánynak keresztül ^vinnie. Egyedül talajjavításra az olasz kormány 1929-ben másfél milliárd lírát költött és ennek segítségével tudte ezeket az eredményeket elérni, megállapítván azokat a maláriás zónákat, amelyeken a törvény szigorú rendelkezése hatályos. A közegészségügyi kérdéseknek még csak egy részével óhajtok foglalkozni, nevezetesen a testileg fogyatékosok problémájával. Ez a kérdés az utóbbi időkben intenzívebben kezdi érdekelni a társadalmat is, amennyiben a folyó év elején alakult meg az Országos Szövetség a testileg fogyatékos gyermekek érdekében, amely szövetség célul tűzte ki a testileg fogyatékos gyermekek védelmét. Megállapítható a felvett statisztika adatai szerint, hogy Magyarországon minden 69-ik ember testileg fogyatékos, köznyelven szólva nyomorék. Ismeretes a Ház előtt, hogy egyhangú házhatározat rendelkezése folytán a legutóbbi, az 1930-as statisztikai felvételek ezekre az adatokra is kiterjedtek és ezek alapján állapíthatjuk meg ezt a számot. A testileg fogyatékosok kérdésének egy fanatikus apostola él Magyarországon, Horváth Mihály professzor, aki fáradhatatlan munkássággal áldozza életét ennek a kérdésnek és az ő munkásságának köszönhető, hogy ma ez a kérdés előtérben áll s a társadalomnak és a szakköröknek intenzívebb érdeklődése kíséri. Kerületemben az iskolásgyermekeket az év elején ebből a szempontból összeirattam, és megállapítottam, hogy 26 testileg fogyatékos gyermek van, gyengeelméjű 5, beszédhibás 4, rövidlátó 6, nagyothalló 5, néma 2 és siketnéma 1. (Tóth Pál: Ilyen is jár az iskolába?) Siketnéma is jár az elemi iskolába. Úgyhogy ezeknek a testileg fogyatékosaknak gyógyításával is foglalkoznunk kell, mert ha ezeket a testileg fogyatékosokat már gyermekkorban orvosi kezelés alá vesszük, gyógyíthatók és a társadalom hasznos tagjaivá tehetők. Magam is örömmel láttam egy-két esetben, hogy amikor Horváth Mihály professzor egyik-másik gyermeket kezelésbe vette, sikerült többhónapi kezelés és több operációs beavatkozás^ után a földön csúszó-mászó gyermekeket lábraállítania, úgyhogy saját lábukon hagyták el a kórházat és mentek vissza oda, ahol eddig mint nyomorék, béna gyermekek éltek. A fiatal korban kell ezeket a gyermekeket megfelelő orvosi kezelésbe venni és akkor segíteni lehet rajtuk. Annál is inkább fontos lenne ezeknek a gyermekeknek gondozása és orvosi kezelése, mert hiszen a statisztikai adatok szerint ezeknek a gyermekeknek 82%-a teljesen épelméjű, teljesen egészséges. Ha tehát testi fogyatékosságukon segít az orvosi tudomány, akkor munkaképes tagjaivá válnak a nemzeti társadalomnak. Látjuk, hogy a német intézetek, ahol a legkitűnőbben van kifejlődve a testi fogyatékosok kezelésének kérdése, ma már olyan magas nívón állanak, hogy a gondozott gyermekeknek 93%-át gazdasági önállóságra tudják képesíteni, amint a testi fogyatékosok ügyének német apostola; Bèesalskj. mondja, koldusokból adófizetőket teremt a tudomány* Láttuk azt, hogy a háborúban éppen az orthopédiás utókezelés hiányossága miatt milyen sok pusztulás történt. Ha a sebészet eredményeit az orthopédiás utókezeléssel megfelelőn szakszerűen lehetett volna ; folytatni, akkor sok nyomorékember egészségét, munkaképességét lehetett volna visszaadni. Sajnos azonban az orthopédia tudománya az egész világon meglehetősen háttérbe szorult tudomány, nagyrészben csak az utóbbi tíz évben, éppen a háborús tapasztalatok eredményeképpen nyomult ez a probléma előtérbe és ennek következtében azután újabb lendületet adott az orthopédia egész fejlődésének. Németországban nyolcvan nagy Krüppelheim van, tizenegyezer ággyal és az egész intézményt organikusan megszervezték az 1920-as Krüppel\