Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-180

Àz országgyűlés képviselőházának 180. Ez már magában véve is a költségvetés és zárszámadás szempontjából aggályos. Még aggályosabb azonban az, hogy ezek az elbújtatott tételek, ugyancsak a költségvetés indokolása szerint, a magyar állami költségvetés helytelen rendszerét tükröztetik vissza. Tudniillik az Egészségügyi Propaganda Központ a Potemkin-f aluszerű egészségügyi mintajárási szolgálatnak, az Ápoló- és Védőnőképző Intézetnek csak azokat a költségeit irányozza elő, amelyeket a titokzatos és a törvényhozás előtt nem ismert szerződés alapján a Rockefeller-alapitvány nem fedez. Az kétségtelen, hogy ez az intézmény részben egy külföldi emberbarátnak köszönheti létét, de arról egyikünknek sincs tudomása, hogy ezek az alapítványtól kapott állítólag igen nagy összegek hol vételeztetnek be és hol kapnak elszámolást. Mi csak azt látjuk, hogy nagy fényűzéssel berendezett intézetek keletkeztek gombamódra, azokban tucatszámra, vannak alkalmazottak, — most már nagy védőnői kar működik országszerte — amely a Közegészségügyi Intézet igazgatójától kapja fizetését és ez az állami tisztviselő szállítja le illetményeiket akkor, amikor az állami tisztviselőkét leszállítják, ellenben semmi támpontunk sincs arra, hogy tulajdonképpen kiknek az alkalmazottai ezek és milyen pénzből történik személyi, dologi kiadásaik fedezése, valamint annak a nagy sajtóhadjáratnak a financer ozása, amely minden lépésüket kíséri. A 33-as 'bizottság kebeléből kiküldött 6-os bizottság bizonyos takarékossági rendszabályokat kívánt életbeléptetni és ennek folytán a maga részéről ezeknél az intézményeknél eltiltotta a további kiképzést. Határozattá enuelkedett az is, hogy csak a múlt évben tartassék meg még a tiszti orvosi tanfolyam, a folyó költségvetési évben azonban, valamint az elmúlt költségvetési _ évben nem, éppen úgy, mint a vasúti és hajózási tanfolyamnál; mert tudjuk, hogy nagyon sok képzett ember áll rendelkezésre. Ezeknek a tanfolyamoknak felfüggesztését elhatározták. Ezzel szemben azonban maga a közegészségügyi kormányzat ezt tovább is folytatta. A szuverén törvényhozási bizottság határozatát nem hajtották végre, s azzal érvelnek, hogy a magyar állam a Rockefeller-alapítvánnyal szemben kötelezettségeket vállalt ebben az irányban; az alapítvány állítólag ezekre a célokra igen nagy összegeket ad évente. Végigböngésztem az összes bevételeket és nem találom sehol a nyomát sem ennek a bevételezésnek, még az alapoknál sem. Kérdés, hogy a Rockefeller-alapítvány a magyar államnakj vagy pedig egy külön jogi személyiséggel nem rendelkező valamelyik intézménynek adományoztatott-e. Ebben az esetben a segélyösszegeket a bevételek között kellene elszámolni, amennyiben pedig visszatérő segélyezésről van szó, ezeket a költségvetésben is elő kellett volna irányozni. Amennyiben pedig nem a magyar állam kapja ezeket a segélyösszegeket, hanem, mint hallottuk egy alkalommal, személyi bizalom alapján, valamely magánegyén részére kapja, akkor a magyar államnak az alapítvánnyal szemben semmiféle kötelezettséget nem kell teljesítenie, s úgy nincs semmi akadálya annak, hogy ezt-az intézményt megszüntessük. (Erdélyi Aladár: Ki az a magánszemély?) En csak azt látom, hogy a bevételeknél sem a várt, sem a remélt bevételek közt nem szerepel, ez a segély. Sőt mi több, egy nagyon érdekes momentumot is láülése 1933 május 15-én, hétfőn. 4öO tok a költségvetésben. Be van állítva a 'bevételek oldalán 100.000 pengő a gyógyszerek ellenőrzésére és ugyanakkor a kiadások rovatába szintén be van állítva 100.000 pengő. Itt tisztelettel vágyók bátor kérdezni, hogy, ha az az állami intézmény állami pénzen tartott^ alkalmazottakkal, állami vegyszerekkel és állami felszerelésekkel végzi az elenőrzés munkáját, akkor miért kell azt a másik 100.000 pengőt ide kiadásba helyezni! Valószínűnek tartom, hogy annak elszámolása bizonyos jutalmak fedezésére fog szolgálni. (Jánossy Gábor: Mit szól ehhez a számvevőszék?) En mindenesetre várom, ihogy a zárszámadásra vonatkozó kritikáimat ők a maguk részéről is tudomásul vegyék. (Jánossy Gábor: Ennek ki kell derülnie!) A magam részéről azt tartom, hogy egy átgondoltabb, a mai viszonyoknak megfelelőbb közegészségügyi politikára volna szükségünk. Az egészségügyi politika tengelyébe kellene állítanunk a falu és a vidék közegészségügyi állapotának fejlesztését. Ezek szerint szerintem nem emeritált klinikusokra, hanem higiénikusukra van szükségünk, mert Magyarországon régente is az egész közegészségügyet jó orvosok csinálták. A régi jó háziorvosok a család tanácsadói voltak minden tekintetben, még a gyermekek pályaválasztási kérdéseibe is bevonták őket. A jó gyakorló orvos és a jó higiénikus mindig megfér egymással, láttuk ezt mindenütt az országban. A tisztiorvosok és a gyakorlóorvosok közt sohasem volt disszonáns hang, mint amilyen; disszonáns hang az utóbbi időben állandóan napirenden van éppen a közegészségügyi intézet miatt. Sürgősen be kell terjeszteni az orvosi kamaráról szóló törvényjavaslatot (Helyeslés a balközéven.), meg kell csinálni az orvosok érdekképviseletét, mert ez az egyetlen lehetőség arra, hogy ebben a kérdésben rendet tudjunk teremteni. TJgy érzem, hogy ebben a törvényjavaslatban három alapgondolatnak kell kidoimiborodhia. Az első az volna, hogy a törvény életbelépésétől kezdve Magyarországon más nem folytathat orvosi gyakorlatot, mint az, aki az orvosi kamarának tagja. A kamarákat pedig decentralizálva állítsák fel, még pedig akként, hogy minden egyes kamara a hatalom, az autonómia teljességét bírja és csupán az összes kamarákat, illetőleg azok tagjait érintő és érdeklő kérdésekben egy központi kamarában, egy központi szervben tudják egyetemlegesen a kari érdekeket nyilvánítani. Mindenesetre meg kell keresnünk az átmenetet, amely az ügyvédi kamara és a mérnöki kamara között van, mert. egyik sem felel meg semmiféleképpen sem a ma céljainak. A harmadik gondolat volna az, hogy orvosok kötelezettségei mellett a jogaikat is intézményesen kellene biztosítani és azt hiszem, hogy ez is csak a kamara keretében volna lehetséges, mert ma úgy állunk, hogy mindenki a maga jogát követeli a beteggyógyítás terén^ a gyógyításhoz, az egészségügyhöz való jogát. Igazuk is van, mert ehhez joga van az Oti.tagnak, a Mabi.-tagnak, joga van a gazdának, az ügyvédnek, mérnöknek, tisztviselőnek és mindenkinek, csak nincs körülírva, hogy mi az orvosnak a joga. Azt mondhatom, hogy az orvos munkájába az egész énjét beleviszi, szamaritánus munkát végezui elég csekély díjazásért csak ő tartozik, vele azonban senki sem törődik a mai körülmények között. Én úgy érzem, hogy nekünk az egész orvoskérdést csak a szociális problémák, a köz-