Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.
Ülésnapok - 1931-177
Az országgyűlés képviselőházának 177. ütése 1933 május 10-en, szerdán. m Ebbe a kormányzati politikába tartozik az a pénzügyi politika is, amelynek elveiről lehetünk különböző véleménnyel, aminthogy én magam is a pénzügyi politika elvi kérdéseiben határozottan szembenállók a pénzügyminiszter úrral, de amelyről el kell ismernem, hogy azt a pénzügyi politikát, amelyet a miniszter úr folytat, becsületesen, felelősséggel, meggondoltan folytatja (Jánossy Gábor: ügy van!) és ha már egyrészt elszánja magát arra, — és nagyon elszánta magát rá — hogy az adófizetőktől elszedi az utolsó garasukat, sőt az utolsó utáni garasukat is, másrészt arra is. figyel, hogy ezeket a garasokat ne pocsékolja el és hogy ezeknek felhasználásáról a t. Háznak, az országgyűlésnek pontosan és lelkiismeretesen beszámoljon. Ez tette talán — legalább én így magyarázom — szordinóssá ennek a költségvetésnek vitáját. De egy másik körülményre is vagyok azonban bátor rámutatni, amely talán kevésbbé kedvező körülmény és ezt én a következőben látom: Ha számos vonatkozásban helyeseljük a kormányzat politikáját, mégis egy csomó uoloaban — eis itt én főleg gazdaságpolitikai dolgokra gondolok, de gondolok részben külpolitikai dolgokra is, amelyekre később bátor leszek ráutalni — jelentós korrektúrákra szorul ez a kormányzati politika. És ha ezeket a kormányzati hibákat az ellenzéki politika — hogy egy hétköznapi kifejezést használjak — lilán nem lovagolta úgy ki, mint ahogyan ezt máskor tette, ebben talán része van annak is nogy 10—12 esztendei küzdelem után, amelyben az ellenzéki politika a maga legjobbjait vonultatta fel és igazán kiváló dolgokat művelt, érthetően bizonyos reakció következett be. nem mondom, hogy a reménytelenség reakciója, hanem talán egy bizonyos csüggedésé, amelyet én magamnak a következőképpen magyaráztam meg. Nem lehet azt mondani, hogy ez az ellenzéki politika nem lett volna elég gazdag hangszerelésű. Szemlét tartottam az elmúlt decennium ellenzéki politikája felett és megállapítottam, hogy az gazdag volt tézisekben, olyan tézisekben is, arao lyeket annakidején meglehetősen kigúnyolt az ellenpárt, a kormányzat részéről és amelyekről most konstatálhatjuk, hogy ugyanezek a kigúnyolt tézisek a kormányzati politikának estélyi «zalónruhájában Vonulnak fel. Nem az ellenzéki politika szegénysége volt te hát az oka annak, hogy az ellenzéki politika neim érvényesülhetett azok által, azok révén akik ezt a politikát megkoncipiálták és akik ennek évtizedeken át a protagonistái voltak A háború előtt is így volt ez. A háború előtt azonban mindig attól lehetett félni, hogy az ellenzéknek a kossuthlajosi közjogi tradíciók megvalósítására irányuló törekvése ellentétbe fosna hozni a magyar parlamentet a dinasztiával, amiből kétségtelenül tragikus viszony adódott volna az országra nézve. Ma és általában a háború óta azonban ilyen aggályok nem adódhatnak, ilyen félelem nem lehet ebben i-az országban. Ma mindenkinek el kell ismernie, hogy az összes ellenzéki pártok nemzeti alapon állnak, örvendetesen el kell ismernie, hogy az összes ellenzéki pártok a leghevesebb védői — és ez természetesen áll a kormánypártra is — a parlamentáris alkotmánynak és el kell ismerni azt is, hogy az összes ellenzéki pártok az adott közjogi helyzetet a legloyálisábban fogadják el, amint az például gróf Sigray Antal igen t. képviselőtársunknak pagyon stílusos és loyális beszédéből megállapítható. Hogy van, mégis az, hogy ilyen körülmények körött nem képzelhető el, hogy az ellenzék azt ai programmot, amelyet ő vallott és amely Lassan-lassan kormányképessé vált maga valósítsa meg. Hogyan van az, hogy a párturalomnak a, merevgörcse nem olvad fel egy egységesen az összes parlamenti erőket összefogó, nagy felelősséggel dolgozó, mert széles néprétegekre támaszkodó koncentrációs politikában!! 1 Végignéztem a parlamentek történetét, azokban az országokban, amelyek ma Európáiban a legparlamentárisább alkotmányúak, így nevezetesen Franciaországét és Angliáét, de a kisebb országok közül is Belgiumét és Hollandiáét és megállapítottam, <hogy ezekben az országokban pártok váltakoznak, pártok különböző kombinációkban veszik át a kormányzatot és íme ezekből nemcsak baj nem származik, hanem igenis ezek az országok a legegészségesebbek közé tartoznak nemcsak alkotmányos életüket, hanem gazdasági életüket is tekintve. • Kérdezem, t. Ház, bogy vájjon nem ez volna-e a helyes nálunk 1 ? Nem ez volna-e az egészséges nálunk is, iha egy ilyen összefogásra igyekeznének ilyen súlyos helyzetben, — mert közbevetőleg állítom, hogyha a politikai hangulat az országban javult is, problémáink súlyosabbak, unint valaha, (Ügy van! Ügy vcmï balfelöl.) a jövő bizonytalanabb, mint valaha, — vájjon nean az volna-e egy kormányzati politikának a feladata, hogy ezekben a nehéz időkben az öszszes pártokat, mindazokat, akik ebben az országiban tehetséggel és felelősséggel dolgoznak, összefogja'? Laroehéfoucauld azt mondja egyik maximájában: «Nagy botorság egyedül akarni okosnak lenni.» Éppen ezért valahányszor ebben a Házban felszólalok, méltóztassanak megbocsátani érte, minden alkalommal ceterum censeo-ként a nemzeti összefogásnak, a nemzeti koncentrációnak politikáját hirdetem abban a biztos meggyőződésben, hogy les« egy sugallat, jön egy döntő pillanat, jön majd egy váratlan esemény, — és az ország érdekében adja Isten, hogy minél előbb jöjjön — amely megteremti ezt a nemzeti koncentrációt. Van egy másik vesszőparipám is, amellyel minden alkalommal előhozakodom és ez a költségvetésnek principális, eszmei gerincére vonatkozik. En tudniillik azt 'hirdetem, — ami különben minden közgazdasági és pénzügyi tankönyvnek első oldalán áll — hogy egészséges állami költségvetést csak egy egészséges magángazdaságra lehet felépíteni, hogy a magángazdaság ma priusz és csak azután követkézhetik be az államháztartás egyensúlyának igazán egészséges helyreállítása. Ebből levontaim azt a konzekvenciát, hogy elhibázott az a pénzügyi politika, amely nálunk ma adóemeléseken épül fel, nem pedig — mint a hogy ezt annakidején részletesen kifejtettem — az adók leszállításán. Semmi egyébbel nem kell igazolnom ezt a tételemet, mint azokkal a fejtegetésekkel, amelyeket hónapok óta a nemzeti jövedelem dolgában hallunk. Méltóztatnak emlékezni, hogy Fellner Frigyes megállapítása szerint nemzeti jövedelmünk az 1926—1928. évek átlagában J400 millió volt, sőt bizonyos korrektúrával 4800 millió. 1931-ben különböző számítások — magam is résztvettem ezekben a számításokban — a nemzeti jövedelmet 3300 millióra tették. Imrédy pénzügyminiszter úr legelső beszédében, amelyet itt tartott, azt mondotta, hogy: «ez idő szerint a nemzeti jövedelem a, 3 milliárdot nehezen éri el», legutóbb pedig Lakatos Gyula
