Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.
Ülésnapok - 1931-177
Áz országgyűlés képviselőházának 177. ülése 1933 május 10-én, szerdán. 267 sorban revidiálandó szociális problémák közé ez kell, hogy tartozzék, még- akkor is, ha ezért cserébe az optáns grófok kártalanítását kell elejteni. (Ügy van! a szélsőbaloldalon. — Berki Gyula: Ne bántsák azt az optánskérdést mindig!) Itt a vita során Lakatos és Eassay képviselő urak az öregségi biztosítás felfüggesztése érdekében emeltek^ szót. Meg kell mondanom, hogy ezt a feltevést és ezt az egész szándékot, ez az oldal a legélesebben és a legnyomatékosabban utasítja vissza. Visszautasítja pedig azért, mert egy nagynehezen és nagykeservesen megkezdett szociális építményt nem lehet lerombolni, amikor tulajdonképpen csak alig jutott még túl az alapfalak lerakásán. Sőt emlékeztetnem kell arra, amit annakidején ebben az összefüggésben a Házban Vass József mondott, kijelentvén (olvassa); «Ha gazdasági elhagyatottságunkra, termelésünk nehézségeire gondolva, úrrá válik rajtunk az aggodalom, hogy adott viszonyaink között időszerű-e a szolidarizmus társadalmi politikája, vegyük figyelembe, hogy a magyar társadalom erősítése, nemzetünk belső szerkezetének állandó javítása és tökéletesítése nélkül talán sohasem fog termelésünk abba a helyzetbe jutni, amelyhez annakidején a magyar iparosodás alapvetői termelésünk kapacitását méretezték.» Nekem megvan a magam véleménye arról az ú. n. szolidarizmusrról, amelynek itt a hirdetője és apostola az elhunyt miniszter úr volt, viszont nem feledkezhetem el arról, hogy az öregségi és rokkantsági biztosítás volt az egyetlen törvénytervezet, amelyet a magyarországi szociáldemokrata párt több mint tízesztendős parlamenti működése során elfogadott, még pedig, ahogyan Kéthly Anna kénviselő társunk magát kifejezte: elfogadjuk, mert magunknak fogadjuk el. — Nem engedjük tehát elvenni. Ha egyszer az állam részéről egy megfelelő alkotás, azaz nem is megfelelő, egészen gyermekcipőkben járó embrionális valami létesül, akkor azt nem elvenni, hanem továbbfejleszteni kell. En itt, ebben az összefüggésben a legélesebben tiltakozom az ellen, hogy pontosan abban a pillanatban, amikor esedékessé vált volna az állami hozzájárulás az Oti. és a Mabi. öregségi tartalékaihoz, ezt a négymilliós hozzájárulást a pénzügyminiszter úr könnyed gesztussal egyszerűen kihagyta a költségvetésből. Lehet, hogy itt, ebben a tekintetben különböző szempontokból kiindulva, a miniszter úrnak az volt az elgondolása, hogy a járulékok csökkentésére kell fordítani ezt az összeget, de a mi elgondolásunk mindig az volt és ma különösen az, hogy a járadékok felemelésére és kiegészítésére; mindenképp le kell azonban itt szegezni már csak azért is, hogy ez a parlament a maga egész súlyával érezze a megszegett állami Ígéretnek és a be nem tartott törvények egész ódiumát, (Büchler József: Csak szavalnak a szociális kötelességteljesítésről, de nem cselekszenek!) amit annakidején Vass József ebben a parlamentben a termelés nehéz helyzetére való tekintettel mondott (olvassa): «A kormány elhatározta, hogy állami hozzájárulás nyújtásával megkönnyíti a termelés és az abban érdekelt munkavállalók számára az új biztosítási ág működésével járó teher elviselését. Az állami hozzájárulás 1929. január 1-ére vonatkoztatott összege 220,680.059 pengő. Miután az állam ezt egy összegben befizetni nem tudja, örökjáradék formájában kívánja a járulékkulcsok csökkentéséből reáháruló kötelezettségnek megfelelő összeget kiegyenlíteni.» A továbbiakban a volt miniszter úr ikifejti, (hogy itt az 1933/34. évtől kezdődően évente 5%-kai emelkedő és 50 év múlva, 1983tól stabilizálódó összegről van szó, amellyel az állam a társadalom mostoha gyermekei, a munkások és alkalmazottak felé kötelezettségeit mintegy megváltja. Bocsánatot kérek, nem lehet azt az osztálypolitika ódiumának teljes vállalása nélkül csinálni, hogy itt adunk, mint hogy adnunk kell biztosításmatematikai megalapozás nélkül elúszott nyugdíjalapok ellenére koztisz.tv.iííelői nyugdíjakat sokszor igen túldimenzionált mértékben, amikor pedig a munkásra, tisztviselőre, az alkalmazottra ráparancsol az állam, és mi heljeeseljük a kényszertakarékosság elvét abban az 'összefüggésben, hogy adjál le állandóan egy meghatározott összeget a fizetésedből^ ezt félre fogjuk tenni és a kamatai, kamatos-kamatai azok, amelyek majdan téged járadék formájában megilletnek s az állam, amely ennek az intézetnek nyakábazúdított fölös számban és mértékben tisztviselőket, eme nyakábazúdított nyugdíjterheket most nemcsak hogy az adminisztratív részen csökkenti és szállítja le a hozzájárulást, hanem az öregek, özvegyek, rokkantak és árvák járadékainak a kiegészítéséhez való hozzájárulást is leszállítja. T. t Képviselőház! Nem akarok itt most sem az Oti., sem a Mabi. védelmében speciálisan szót emelni, meg kell azonban mondanom azt, hogy az. Oti.-nál aránylag kisebb mértékben, a Mabi.-nál a másirányú és másjellegű szociális munkaviszonyból kifolyólag nagyobb mérték ben már az első kétszáz hét után kezdődnek nagyobb számban a rokkantállományba való ho lyezések. Ez hétről-hétre növekszik. Ha az első tíz, év letelik, illetőleg, ha elérkezünk 1937-ig, akkor a rokkantállomány, vagy az löireg'ség címén nyugdíjazhatok száma lényegesen fokozó' dik. Ehhez hozzányúlni nem szabad, ezt inkább fejleszteni kell olymódon, ahogy az imént kimutattam és javasoltam, a 65 éves korhatár leszállításával. De itt van azután az özvegyek ellátása és itt van társadalompolitikailag és a munkapiac szempontjából egy másik jelentős t tényező, nevezetesen az úgynevezett végkielégítések^ kérdése. A Mabi. eddig ilyen végkielégítést kifizetett 26 esetben 1 10.651 pengőt. A munkaviszonyból kilépő, férjhezmenő egykori alkalmazottak kapják ezt. A maximális összeg eddig 500 pengő volt; valljuk be, ez a mai viszonyok közepette tekintélyes és számbavehető összeg. Az évek folyamán ez növekszik és emelkedni fog, amely alkalmas és megfelelő lesz, esetleg arra, hogy bizonyos szűkebb keretek között szerényebb önálló exisztencia alapítására is módot nyújtson. Itt legfeljebb két módosításra van szükség:. Az egyik az, hogy ne kívánja az alkalmazottól, hogy férjhezmenetele előtt lépjen ki, hanem adja meg mindenképpen ezt a végkielégítést, a másik pedig, hogy bizonyos módon és bizonyos keretek között necsak a nők, hanem a munkaviszonyból kieső férfiak is kaphassanak végkielégítés formájában valamelyes munkanélkülisegélyt. Én tudom azt, hogy ebbe az egész, elgondolásba, illetőleg a törvény struktúrájába nehezen illeszthető ez be, mégis azt mondom, hogy itt ezen a téren kevés jóakarattal lehet valamit csinálni és lehet a szociális nyomorúságot 38*
