Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-177

Az országgyűlés képviselőházának 1 egyszerű városi ember sem, akinek mindig azt mondják, hogy a mezőgazdasági árak rohamoj san, zuhanásszerűen estek, amiből azonban neki semmi, de semmi haszna nincs. Akkor látná az igen tisztelt pénzügyminiszter úr ... (Sauerborn Károly: De nincs itt!) Az mellékes; úgysem szívlelné meg, amit mondok. (Sauer

born Károly: Ez igaz ibeszéd!) Mondom, akkor látná a pénzügyminiszter úr lelki szemeivel, hogy négy malomkő között őrlődik ez a szerencsétlen falusi nép. Például az én vidékemen — mert nálam az eladósodottság, hála Istennek, nem olyan nagy, mint másutt, a 140.000 lakosú Sopron megyében 2,700.000 pengő belföldi adósság van csupán, ez tehát nem olyan nagy adósság — a legfontosabb probléma, mint előbb voltam bátor mondani, az, amit mi tudományos nyelven agrárollónak mondunk. Ez az olló furcsa jószág: minél jobban nyitják szét a szárát, annál jobban fojtogatja a a gazda torkát. (Ulain Ferenc: Vida és Fellner ollója! — Sauerborn Károly: Vida és Fellner akasztófája!) Bocsánatot kérek, azt mondják: könnyelmű eladósodás. Jaj de könnyen próbálják ezt a kérdést így elintézni: a gazda könnyelműen vett fel adósságokat, tehát úgy kell neki! Sajnos, az utóbbi években azt tapasztaltuk, hogy mindig azoknak a nyakára kerül a hurok, akik becsületesek, szorgalmasak, tisztességesek voltak, akár hadikölcsönjegyzésről, akár másról volt szó. (Propper Sándor: Jaj, de sokan vagyunk! — Sauerborn Károly: Hol a kormánypárt?) Elnök: Csendet 'kérek! (Csizmadia András: Itt vagyunk! — Propper Sándor: Ez a nemzeti egység: egy egységespárti! — Sauerborn Károly közbeszól.) Kérem Sauefborn képviselő urat, maradjon csendben. (Zaj a baloldalon. — Sauerborn Károly: Hol vannak az agráriusok? — Csizmadia András: Itt vagyunk. — Sauerborn Károly: Ide jöjjön, Csizmadia úr!) Sauerborn képviselő urat ismételten kérem, maradjon csendben! Rakovszky Tibor: Kérdem a mélyen t. Háztól: bűn volt-e az, hogy az az egyszerű kisember, akinek öt-hat holdja volt és nyolc-tíztagú családja, amikor a szomszéd határban eladóvá vált három hold föld, hogy gyermekeinek életlehetőséget tudjon biztosítani, annakidején kölcsönt vett fel s abból vette meg azt a földet, hogy nagyobb szorgalommal, nagyobb munkával családjának és magának nagyobb falat kenyeret tudjon biztosítani? S ma odajjutott ez a kisember, hogy nemcsak azt a három holdat, hanem apai jussát is el kellene adnia, — ha volna rá vevő — hogy ki tudja fizetni adósságát. S akkor gúnyosan holmi csodadoktorként próbálják a mi vezérünket feltüntetni, (Ulain Ferenc: Miért nem baromorvosként!) amikor arról beszél, hogy ezt a kérdést igenis, meg kell oldani. (Dinnyés Lajos: Benne volt a 95 pontban! — Zaj.) Mi nem mondjuk, hogy a mi szerünk csalhatatlan. Erről lehet vitatkozni. Hogy azonban ehhez a problémához igenis hozzá kell nyúlni, hogy itt igenis kell valamit tenni, hogy a pénz és az arany kedvéért az emberek milliói el ne pusztuljanak, az kétségtelen. Ha ezt az országot egy új ezredévre fel akarjuk építeni, akkor ezeknek a kicsiny millióknak a vállain kell felépíteni, de kérdem, pár év inulva hol lesznek ezek, ha ez a politika fog folytatódni? De itt van a harmadik malomkő: az adópolitika. Ez a párt a legsúlyosabb' és legkiélezettebb választási kampányban is mindenkor hangoztatta, hogy adót fizetni kell, mert az ado alapja az államnak, az állam alapja a rend7. ülése 1933 május 10-én, szerdán. 255 nek, a rend alapja a munkának és a munkából lesz a kenyér, adót tehát igenis fizetni kell. De nem 36 pengős búzaárak és 1 pengő 30 filléres állatárak mellett megállapított adókat. Most odakint azt látja az ember, hogy nemcsak a mezőgazdát, hanem a kisiparost és a kereskedőt is teljesen megfojtja ez a lehetetlenülés. A szabók panaszkodnak, hogy foltot foltra raknak a leggazdagabb parasztnak a ruhájára is; a csizmadiák is azt mondják, hogy ugyanezt cselekszik annak a jómódú kisembernek a csizmájával. Bocsánatot kérek, ha a magyar emberből kioltunk minden magasabb eszme iránt való érzést, mint a hogy ilyen politikával kioltunk, akkor ki fog fogyasztani ebben az országban? Ki fogja a gyáriparnak, a kartelleknek a terményeit megvásárolni, ki fog itt könyvet, újságot és más kultúrtermékeket megvásárolni? Kérdem, hogy a magyar intelligenciának, a magyar tisztviselőtársadalomnak is mikor kezdett el rosszul menni a dolga, mikor kellett, mint a kutya farkát lenyirbálni a fizetését? Akkor, amikor a gazdának a sorsa rosszabbodott, kezdett az is lejjebb csúszni. Nem mondom, hogy nem lehet erről disputálni, de azt igenis mondom, szükség van arra, hogy itt valamilyen elhatározó lépés történjék. Ezek a pepecselések, ezek az apró-cseprő kis, szinte fullánkszerű piszkálódások talán sokkal roszszabbak, mintha egyáltalában nem történnék semmi. Ügy látom, hogy a kormány nem tud elhatározó lépést tenni ebben az irányban. A revízió szempontjából sem közömbös, hogy milyen állapotok vannak idebent, mert minden kis^ megmozdulás, ami itt történik, duplán-triplán kiszínezve megy kifelé, amikor azt látják külföldön, hogy itt ezekbe a kérdésekbe nem tudnak belenyúlni. Csak egy kérdést hozok fel, a bankkérdést. A csehek már belenyúltak ebbe a kérdésbe, de mi még mindig csak tessék-lássék intézkedésekkel próbálkozunk. Amikor ezek a problémák, amelyeket itt bátor voltam vázolni, a falusi nép lelkét is — hogy úgy fejezzem ki magamat — már teljesen rabul ejtették, kérdem: mi az, ami mégis megakadályozta azt, hogy az anyagi összeomlás után egy lelki összeomlás is következzék be? Ügy érzem, hogy ez a magyar népnek józansága, sokszor talán túlzott türelme mellett is ennek a pártnak és e párt helytállásának köszönhető. Mi odakint igenis, nagyon nehéz szerepre vagyunk kárhoztatva, de idebent is. Mert itt meggyőződéssel telítetten meg kell mondanunk a magunk igazát felfelé keményen és bátran, mindenféle tekintet nélkül, lefelé pedig odakint, ha kimegyünk, csitítani, csendesíteni kell; azt kell mondanunk a ma már a legnagyobb nyomorban levő embereknek: emberek, kitartás, ellenségeink lesnek reánk, s ha ti összeestek, reátok törnek és elveszik még azt is, amit a sors és a magyar királyi kormány még meghagyott. Amikor ilyen állapotok vannak kint, vidéken a falvakban, ugyanakkor a másik oldalon azt látom, hogy ott sem ragyogóan áll minden. A múltkor villamoson utaztam Budafokról és láttam, hogy egy fiatalember — valószínűleg állástalan diplomás ember lehetett — kezében egy listát tartott, tele nevekkel — nomina sunt odiosa — s a nevek mellett 136.000, 64.000, 56.000 pengő stb. volt olvasható. Belekukkantottam: az álláshalmozók listája volt, ott voltak egymásután a nevek* Es ez nemcsak ezeknek az embereknek a lelkét irritálja, ha-