Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-177

Az országgyűlés képviselőházának 1 agresszív és nem hódító politika volt tehát a magyar politika, amely eltért a régi vonaltól, hanem védekező politika. (Ügy van! jobbfelöl.) A másik dolog, amelyet meg kell állapítanom, az, hogy a német politikusok igen könynyű helyzetben vannak ma a kisebbségi kérdés dolgában. Ök ma igen könnyen állapítanak meg in theoria kisebbségi elveket, mert nekik nincsenek kisebbségeik. Amikor voltak, nem mindig így gondolkoztak. Utalok csak a porosz kormány eljárására a lengyelekkel szemben és Kube tartományfőnök beszédére, amelyet a porosz tartománygyűlés megnyitó ülésén legutóbb mondott. Mindezek azt mutatják, hogy a régi kisértetek még nem tűntek el a német telkekből. Azt monlhatnám, hogy vizet prédikálnak és in praxi bort isznak. Ezt csak azért mondom, (Jánossy Gábor: Mert igaz!) mert bizonyos oldalról úgy méltóztatnak beállítani a dolgot, mintha ez speciális magyar betegség, speciális magyar reakciós gondolkozás volna. Akkoriban ezt a közfelfogást, amely elöntötte egész Európát, nyugatról tőlük kaptuk ajándékba. Ma tehát nem tehet szemrehányást nekünk, akik ennek a felfogásnak áldozatul estünk, az, akitől ezt a felfogást kaptuk s aki annakidején sokkal ridegebben valósította ezt meg az ő gyakorlati politikájában, mint tette azt Magyarország. Mint kisebbség képviselője ezt objektíve meg kellett mondanom. A háború után egészen új helyzet támadt a kisebbségi kérdésben, az új nemzetközi szerződések egészen új helyzetet teremtettek. Mint mondtam, Magyarországon nem volt másra szükség, minthogy a ,'<párizsköirayéki békék által teremtett helyzetben a kisebbségek jogállásának — hogy úgy mondjam — modernizálására kellett törekedni. Ezt a kormány az 1923. évi 4800. számú törvényerejű kormányrendeletben meg ás tette. Az a deklaráció, amely a tegnapi nap folyamán itt elha.ngzott, több pozitív és praktikus kérdést érintett. Az egyik pont az iskolakérdés. Ismételtem találkoztam iázzál a szemrehányással, hogy a mai román és szerb területen élő németeknek több iskolájuk van, mint volt a magyar rezsim alatt. Először is, t. Ház. ha mi a mai állapotokkal teszünk összehasonlítást, mindenképpen kiállja a próbát. A háború előtt ott sem voltak kisebbségi iskolák, A háború óta nálunk — mint később fogom mutatni — nemcsak megfelelő számban vannak iskolák, hanem iskolák tekintetében sokkal jobb a gondoskodás, mint amilyen gondoskodás történik román, vagy szerb területen. Egyet sohasem szabad elfelejteni s ezt Bleyer Jakab t. képviselőtársamnak figyelmébe ajánlom: a román és szerb s egyáltalában az utódállamok kisebbségi politikája s a magyar kisebbségi politika között egy nagy különbség van: nálunk a kisebbség, akármilyen nyelvet beszél is, gazdaságilag és jogilag teljesen egyforma jogokkal bír, úgy, mint a magyarság. Én igazat adok Eckhardt t. barátomnak és képviselőtársamnak abban, fhogy ma mindenkinek rosszul megy a dolga. Én is aláírom, hogy a mi németjeink gazdaságilag épp úgy szenvednek, mint a magyarok. De viszont az tagadhatatlan, hogy falvaik rendezettek, és föld és vagyon dolgában nem hogy szegényebbek lennének, mint a magyarok, hanem, ha megnézzük, azt látjuk, hogy jobb sors jutott nékik, mint a magyaroknak. Ezt én, aki közöttük éltem és nevelkedtem, kénytelen vagyok ! 77. ülése 1933 május 10-én, szerdán. 247 aláírni és hálával a magyarság iránt elismerni. (Ügy van! Ügy van!) S itt van a kérdés súlypontja, t. Ház. A román és szerb kisebbségi politika az ott élő kisebbségek anyagi deposszedálásához vezet. Már pedig ha elszegényedik az a nép, akkor hiába adnak neki iskolákat, mert iskoláik maguktól össze fognak omlani. Én sokszor látok a Keleti pályaudvaron vonatokat, amelyek Temesvárról jönnek, Nyugatra mennek és viszik a német és magyar erőt Kanadába és a tengerentúlra. Ha olyan jó soruk lenne ott, akkor nem vándorolnának ki onnan! Ha elnéptelenednek a falvak, üresek lesznek az iskolák. Ez is megoldás, de nem kérünk belőle. Nézzük most az adórendszert, t. Ház! Nálunk mindenkire egyformán húzzák rá az adót. Nem mondom, hogy az adó csekély, ellenkezőleg, meglehetősen magas és inkább le kellene építeni.^ De egyformán adózik minden polgára az országnak, akármilyen nyelvű, míg a szomszédállamokban még az adó dolgában is sokkal szigorúbb mértékkel mérnek a kisebbségi polgárnak, mint a románnak vagy szerbnek. Ezzel szemben nálunk a házhely kiosztásnál és földbirtokrendezésnél teljesen egyforma elbánásban részesült ennek az államnak minden nemzetiségű polgára. Ez az egyenlőség a legerősebb qka^ annak, hogy a csonkahazai németség nép-állománya sértetlenül fennmaradt. Ilyen válságos időkben ez olyan eredmény, melynek nagyságát lehetetlen meg nem látni és értékelni. Az iskolakérdés dolgát is előhozta képviselőtársam. Hogyan is állunk ezen a téren? A csonka-magyar területen 1918 előtt alig volt németoktatású népiskola, ma ellenben van 46 A) tipusú iskola, 135 B) tipusú és 270 C) tipusú iskola. Az A) tipusú iskola olyan, amelyben a tanítás nvelve német és kisegítő nyelv a magyar; a B) tipusú vegyes tannyelvű iskola, a C) tipusú pedig az, amelvben a tannyelv magyar és mint nyelvet tanítják a németet. En tehát kritizálhatom azt, hogy vájjon az A—B—C) tipusra való felosztás jó-e. Azt is mondhatják esetleg, hogy itt-ott egv-egy faluban hiba van, de azt az egyet nem lehet tagadni, hogy a hazai németség kulturális kívánságának honorálása tekintetében a háború óta nem történt volna jelentős fejlődés. Ezt az egyet nem tagadhatom, mert itt a számok beszélnek. Hogy a magyar kormány mennyire törődött a német kultúrkívánságok kielégítésével, azt mutatja az, hogy intézményesen gondoskodott arról, hogy legyen olyan tanítói kar, amely tudjon németül tanítani. Az volt ugyanis a helyzet, hogy amikor megengedték a kisebbségeknek a saját nyelvükön való tanítást, kiderül» hogy a legnagvobb nehézség onnan datá^dik, hogy a^ tanítók nem tudtak németül. Hogy a kormány komolyan akarta ezt a politikát inaugurálni, mutatja az,'hogy gondoskodott, hogy olyan tanítók álljanak rendelkezésre, akik az illető kisebbség nyelvét bírják. Erre a célra szolgálnak azok a tanfolyamok, amelyeket évek óta rendeznek.^ Ma már van ilven Baján, a többi a még kiképzésre szoruló növendékek számára pedig pótló tanfolyamok vannak és 1931/32-iben 207 olyan növendék végezte el ezt a kurzust, akik kisebbségi iskolában akarnak elhelyezkedni. Ezzel szemben a jugoszláv állam területén az 500.000 főt kitevő magyarságnak nemhogy tanítóképzője, hanem egyetlenegy tanítóképző kurzusa sem volt. Ahol az iskolákban hiba van, ott nem a