Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.
Ülésnapok - 1931-177
Àz országgyűlés képviselőházának 177. ülése 1933 május 10-én, szerdán. 22? a harmadik, a 2H%-os (hozzájárulás. Értékük abban rejlik, hogy végre valahára megkezdtük a prtoibléma megoldását s hogy bizonyos nyugalmi, átmeneti állapotot teremtenek addig, amíg a probléma végső magoldásához eljutunk. A 4300-as rendelet azért érdekesemért itt a kormány egy egészen új módszerhez folyamodik: nem oldotta meg maga a felvetődött kérdéseket, hanem azok megoldását az érdekeltségekre hízta. Egy vegyes bizottságot alakított, amelybe meghívta az adósok és hitelezők érdekeltségét és ezeknek kellett azután ott megállapodásra jutniok. En ezt iaz új módszert a magam részéről nem győzöm eléggé dicsérni, mert nyilvánvaló, hogy végre abba kell hagyni ebben az országban azt a régi rossz szokást, hogy a közvetlen intézkedést minden kérdésben magától a kormánytól várjuk. Nekünk meg kell tanulnunk azt, hogy saját ügyes-bajos ügyeinket magunk intézzük el. De ha az történt, hogy a kormány már ilyen módon emancipálta az érdekeltségeket, akkor nyilvánvaló, hogy azoknak viselniök kell az esetleges elégtelen intézkedések ódiumát és hogy ezt nem háríthatják vissza magára a kormányra. Egészen őszintén bevallom, hogy a vegyes bizottság által produkált eredménnyel a magam szempontjából teljesen megelégedve nem vagyok, mert mi történt ebben a vegyes bizottságban % Az történt, ami mindig történni szokott, amikor ügyes és rutinírozott üzletemberek leülnek a zöldasztalhoz tárgyalni olyan emberekkel, akik úgy szellemi képességeik, mint karakterbeli tulajdonságaik szempontjából bizonyára kifogástalan gentlemanek, de azért mégsem nevezhetők rutinírozott üzletembereknek. A hitelintézeti érdekeltség ig^ii ügyesen operált. Ha mindjárt elkezdtek volna alkudozni, akkor a közvélemény nyomása alatt kétségtelenül igen lényeges engedményeket kellett volna tenniök, ehelyett azonban azt a politikát folytatták, hogy látszólag mindenbe beleegyeztek s csak a részletekben vitatkoztak, de egy kis egérutat hagytak vissza a visszavonulásra. Ez az egérút a vidéki intézetek" megkérdezése volt. -Mihelyt a vidéki intézeteket megkérdezték, kiderült, hogy sajnos, semmit sem lehet akceptálni. így született meg a kompromisszum, ciZ ti valljuk be őszintén — nesze semmi, fogd meg jól, amit a 2 és félszázalékos hozzájárulás tartalmaz. Mert hogyan néz ki ez a gyakorlatban 1 ? Vagy olyan kivételes helyzetben van az az adós, hogy azt az ő nagy adósságát is meg tudja fizetni, illetőleg meg tudja fizetni annak kamatát s akkor nem veszi igénybe ezt a hozzájárulást azért, mert nincs rá szüksége és unja a körülményes eljárást, vagy pedig rossz anyagi helyzetben van s akkor meg azért nem veszi igénybe, mert nem kapja meg, mert nem jár neki azért, mert a kamatokat megfizetni nem tudja. Kerületemben, Szilas községben van egy ilyen gazdaadós, akinek adóssága több mint 6000 pengőt tesz ki. Az a bizonyos többlet a tizenötszörös kataszteri tiszta jövedelmen felül nem egészen ezer pengőt tesz ki. A 2 és félszázalékos hozzájárulás tehát a gyakorlatban annyit jelent, hogy három hónapra öt pengőt kap. Itt van egy gyakorlatig példán megmutatva ennek a rendeletnek egész, tartalma. T. Ház! A hitelintézetek azonban büszkén verik a mellüket s eldicsekednek azzal, hogy a gazdatársadalom érdekében milyen nagy áldozatot hoztak, nekem azonban, mint a nép képviselőjének, mérlegre kell tennem az ilyen áldozatokat és én nem nevezhetem áldozatnak azt, ha valaki olyan kamatfizetéshez ígér hozzájárulást, amelyet az esetek többségében megkapni amúgysem fog. tJgylátszik, az» igen t. pénzügyminiszter úr sincs megelégedve ezzel az eredménnyel, mert pénzügyi expozéjában felszólítást intézett^a hitelintézeti érdekeltségekhez, hogy a jövőben nagyobb áldozatkészséget mutassanak, mert az áldozatkészségnek ezzel a mértékével nem tudnak eredményesen behelyezkedni a nemzeti összefogást megvalósító közösségbe. T. Ház! Nem igaz az, hogy a gazdaadósságok problémáját megoldani nem lehet r s nem igaz az sem, hogy azzal várni kell, amíg a gazdasági viszonyok lényegesen megjavulnak. Nem vagyok jós, s nem akarok jósolni, de a közönséges emberi ész megmondja, ha az ember körültekint a világon, hogy egyelőre még jó darab ideig, lényeges javulást remélni nem lehet, ennélfogva a mai viszonyoknak megfelelően kell minden tekintetben berendezkednünk. De ez a berendezkedés nem állhat abból, hogy a gazdatársadalom 50%-át lassanként elárverezzük, hogy lemorzsolódjék és tönkremenjen az a gazdatársadalom, amelynek ősei vérrel szerezték ezt a hazát s amelynek atyafiai ott véreztek a világháború harci mezején. De akceptálom azt az elgondolást, hogy miután mostanáig lényegében a problémát még nem oldottuk meg, most a világgazdasági konferencia előestéjén tartózkodjunk annak megoldásától, mert nem akarunk a konferenciának elébevágni egyoldalú, esetleg radikális intézkedésekkel. Éppen ezért, minthogy a világgazdasági konferencia küszöbén állunk, nem is kívánok kiterjeszkedni az egyes megoldási módozatokra, a megoldási lehetőségek mérlegelésére sem és csak utalok arra, amit e tekintetben a sajtóban már közzétettem. Itt kell érintenem a telepítéseknek új problémáját is. Ez is rendkívül fontos probléma, különösen fontos egy olyan országban, amelynek ilyen kis területe van népességéhez viszonyítva, mint Magyarországnak, mert a. népesség szaporodik, a terület azonban nem nő tovább és így előbb-utóbb bekövetkezik a belső kolonizáció szükségessége. Csak azok az államok szerencsésebbek ebből a szempontból, amelyek, mint a a régi Velence, vagy a régi Hansa-városok, világkereskedelemmel foglalkoztak. Ezek aránylag nagy népességet tudtak kis területen eltartani. Sajnos azonban, ebből, a szempontból semmi kilátásunk nincs, mert hiszen az általános gazdasági autarkia mindig jobban és jobban összezsugorítja a világkereskedelmet. Van azonban ennek a problémának még egy r másik oldala. Ameddig 577.000 gazdacsalád, vagy — mint a pénzügyminiszter úr mondja — egymillió lélek van, aki önhibáján kívül bajbakeveredett, ameddig itt vannak tömegesen azok a szerencsétlen maradványok a földreformból eredően és a földreformmal kapcsolatosan végzett parcellázások, mint amilyen az én kerületemben például a ZichyÁngyán-pusztai parcellázás, mely nemhogy boldogította volna a földhöz jutottakat,, hanem azokat a legszerencsétlenebb -helyzetbe hozta, addig van-e értelme annak, hogy a telepítés révén 30.000 vagy nemtudom hány új exisztenciát létesítünk'? Akkor inkább ment33*
