Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-176

218 Àz országgyűlés képviselőházának érnek. Akkor kidobják őket és jönnek helyükbe más fiatal leányok. Ezrével dolgoznak a textilgyárakban fiatal munkásnők, akiket a kormány semmiféle szociális védelemben nem részesít és akiket kész, prédáiul dob oda a külföldi tőke magyarországi expozituráinak. Ha tehát Wolff von Wolfenau képviselőtársunk azt mondja, hogy a textilgyárak nem vesznek fel keresztény ifjakat, téved, meirt fölös számban vesznek fel keresztény ifjakat. (Lukács Béla: A tiszt viselőkről beszélt ! — Peyer Károly : A testi munkásokért neki sem fáj a feje ! Odadobja a zsidó kapitalizmusnak !) Előttem teljesen közömbös, hogy fizikai, munkás-e valaki, vagy úgynevezett szellemi munkás, a lényeg az, hogy elhelyezést találnak, igen, vagy nem. Állítom, hogy a magyarországi textilgyárakban sokezer ifjú- és leánymunkás dolgozik és állítom, hogy ezeket a keresztény , erkölcs nagyobb dicsőségére úgyszólván tel- \ jesen védtelenül kiszolgáltatja a kormányzati rendszer a nemizetközi tőke magyar expozituráinak. Ezek után az általános megjegyzések után rá fogok térni a költségvetés bírálatára. A költségvetés ugyanis legjobban vetíti ki a kormány szándékát a nemzeti összefogás lelki és anyagi feltételeinek megteremtését illetőleg. Ha ebből a szempontból bíráljuk az előttünk fekvő költségvetést, akkor mindjárt elöljáróban meg kell állapítanom, hogy ebben a költségvetésben nyomát sem találjuk annak, hogy a kormány meg akarná teremteni a nemzeti összefogás lelki és anyagi feltételeit. Ez a költségvetés, amely előttünk fekszik, csak a stílusban különbözik elődeitől. Építészetileg összehasonlítva azt kell mondanom, hogy ez a költségvetés valahogy hasonlít a dessaui Bauhaus-stílushoz, sima, egyenes, nincsenek benne cifraságok, a Bethlen- : kormány költségvetése pedig valahogyan ba- • rokk-költségvetés volt, tele mindenféle kiugrásokkal, cifraságokkal, hogy ezek elrejtsék azt a valóságot, amely a cifraságok mögül rávigyorgott az emberre, hogy a költségvetés igenis gondoskodik azokról, akik az élet napos útjait járják, de egyáltalán nem törődik azokkal, akik az árnyékos oldalon kénytelenek járni. Ez az előttünk fekvő költségvetés, azonban lényegében nem különbözik az előbbi költségvetésektől. Ez is, mint amaz, a politikai, azonkívül a gazdasági hatalom birtokosainak juttat valamit, azoknak érdekeit szolgálja, azokkal szemében bőkezű, míg a dolgozó néposztályokról való szociális r gondoskodás tekintetében a smucig-: ságig szűkmarkú. Mialatt a költségvetési füzetek számoszlopait böngésztem, önkéntelenül is eszembe jutott halhatatlan nagy költőnknek, Petőfi Sándornak «Magyarország» című verse, amelyben ezt mondja Petőfi: , : «Te sem termettél ám szakácsnak, Magyarország, édes hazám! A sült egy részét nyersen hagynád, . S elégetnéd más oldalán. Míg egyfelől boldog lakóid Megfúlnak a, bőség miatt: Hát másfelől meg éhhalállal Megy sírba sok szegény fiad.» (Jánossy Gábor: Az egész világon így van, nemcsak itt!)Igy volt ez 1848-ban és még igazabb ez ma.* amikor a dolgozni akaró magyar munkások-: nak, magyar embereknek milliói nélkülöznek, 176. ülése 1933 május 9-én, kedden. nyomorognak és az évek óta tartó nyomorúság és koplalás következtében, ha nem is kimutathatólag, de valóságban éhhalállal pusztulnak el. Ez alatt azonban azt látjuk, hogy az élet napos oldalán járók, ennek a tisztán a profit megszerzésére alapuló gazdálkodási rendszernek haszonélvezői még a rossz viszonyok ellenére is igen kényelmesen és igen kevés gonddal élik le napjaikat. (Jánossy Gábor: Igen kevesen vannak azok!) A 754*8 millió pengővel előirányzott közigazgatási bevételek legnagyobb részét a dolgozó néposztályok kénytelenek kiizzadni. Méltóztassanak csak szétnézni a költségvetés számadatai között, meg méltóztatnak győződni arról, hogy az adók túlnyomó része nem azokat terheli, akik àz adókat elbirnák, hanem azok kénytelenek azokat fizetni, akiktől a legkönnyebb és a legkevesebb fáradsággal jár az adókat elvenni. A mi egész adórendszerünk a nagy vagyonok, a nagy jövedelmek védelmére van felépítve és az államfenntartás terheit rázúdítja azokra, akik az élet árnyékos oldalán járnak, rázúdítja a dolgozókra, akiknek közvetett és közvetlen adókban kell bizony igen súlyos és igen nehéz terheket cipelniök. Ezért ezek a dolgozó néposztályok joggal várhatnának az államtól legalább annyit, amennyit más államokban ilyen körülmények között a dolgozóknak juttatnak. Joggal elvárhatná ezt a magyar munkásság azért, mert ő is igen súlyos pénzes véráldozatot hoz azért, hogy Magyarország megtarthassa állami függetlenségét. Elvárhatná a magyar munkásosztály, hogy egyenrangú polgárként bánjanak vele, elvárhatná, hogy a nehéz gazdasági viszonyok között, amikor reá van szorulva arra, hogy támogassák, olyan mértékben támogassák, hogy erejének birtokában maradhasson. Mert a munkanélküliek támogatása nemcsak keresztényi feladat; nemcsak a keresztény erkölcs, a keresztény emberség parancsa, hogy azoknak, akiknek nincsen kenyerük, kenyeret adjunk. Nemcsak a keresztény erkölcs alapján kell a munkanélkülieket támogatni, hanem jólfelfogott államérdekből is támogatni kellene a munkanélkülieket. Nem lehet egy kapitalista alapon álló állam számára közömbös, hogy a munkaerő hogyan vesz el és hogyan pusztul ei. Nem lehet közömbös a kapitalista állam számára, amely remél még gazdasági téren feltámadást, az, hogy azok, akikkel gazdaságát ki akarja építeni, azok, akikkel mezőgazdaságát újra lábra akaija állítani, milyen állapotban lesznek akkor, amikor egyszer valóban oda kell álianiok az eke szarvához, vagy az üllő mellé. Az a sokmillió munkanélküli, aki Magyarországon hihetetlen nélkülözések és nyomorúságok között tengeti életét, nemcsak abból a szempontból veszteség az államgazdaságra, hogy mint munkanélküli nem termei, — sajnos, fogyasztani is keveset fogyaszt — hanem azért is veszedelem, hogy amikor megváltozik a konjunktúra, amikor valami lehetősége lehet a munkának, ezek az emberek lelkileg és testileg olyan r állapotban kerülnek a munkához, hogy azon államok munkásainak munkateljesítményét meg sem fogják közelíteni, amely államok igen okosan és igen bölcs előrelátásból munkanélkülisegélyt nyújtottak munkásaiknak. Ezért mondom én teljes joggal, hogy a 764"9 millió pengő kiadásból éppen a dolgozóknak jut a legkevesebb. Legkevesebb jut a jogokból és legkevesebb jut a dolgozóknak a segélyből is. Ha a költségvetés adatait bírálat tárgyává tesszük, akkor elsősorban meg kell állapíta-