Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-176

Az országgyűlés képviselőházának len országgyűlés megnyitása alkalmával kilátásba "helyezte, hogy a kormány különös gondot fordít a nyelvi kisebbségek védelmére vonatkozó jogszabályok végrehajtására és az anyanyelven történő oktatás fejlesztésére, mégis azok a kormányok, amelyek azóta vitték az ügyeket, ebben a tekintetben vajmi keveset, sőt semmit sem tettek. A valóság ma az, hogy A-típusú iskola úgyszólván csak a nyugati határszélen van, a B-típusúak száma erősen fogyott, mar csak azért is, mert sok helyen C-típusúakká csúsztak le, a C-típusúak németnyelvűsége pedig, ellentétben a rendelettel, a legtöbb helyen abban merül ki, hogy ezekben csak a harmadik vagy a negyedik oszálytól kezdve és csak heti két órában tanítanak jól-rosszul németül írni és olvasni. Van azonban még számos olyan község, ahol a német anyanyelvű gyermekek száma meghaladja az előírt 40-et és semmit sem tanítanak németül. Igaz, hogy a rendelet az iskolaszék és a képviselőtestület mellett az iskolaköteles gyermekek szüleinek is megadja a jogot, hogy a típusok közül választhassanak, de ez a jog is tulajdonképpen csak teóriában, csak elméletben van meg, mert az úgynevezett szülői értekezleteket, ha ezek meg is tartatnak, többnyire olyan papok vagy jegyzők vezetik, akik mindennemű német tanításnak, még a C-típusúnak is ellenségei. Az eredmény aztán az, hogy vagy a falu békéjét dúlna fel az ilyen iskolai értekezlet, vagy a falu hatalmasainak akarata diktatórikus módon érvényesül. Ezek a szülői értekezletek azok a (bizonyos hátsó ajtók, amelyeknek a kisebbségi politikában olyan nagy és olyan gyászos szerepük van. őszinte és igaz szándékú ebben a tekintetben csak az 1868 : XXXVIII. tcikk a népiskolai közoktatás tárgyában, amely 58. §-ában elrendeli, hogy «minden növendék anyanyelvén nyeri az oktatást, amennyiben az a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike». Németnyelvű községeink elemi népiskoláinak ehhez a szomorú állapotához súlyosbítólag járul hozzá az a körülmény, hogy óvodákból legtöbbnyire — megint a nyugatmagyarországi községeket kivéve — a gyermekek anyanyelve teljesen ki van küszöbölve. Éppúgy ki van küszöbölve az ismétlőiskolákból is. Egészen természetesnek tartom, hogy levente-intézményünkben a vezényszó magyar, de a szent ügy érdeke ellen van, hogy a leventeoktatásból, sőt az érintkezésből a német nyelv, kevés kivétellel, egyenesen száműzve van. (vitéz ' Bajcsy-Zsilinszky Endre: Miért nem akar a katonák számára is német vezényszót?) Különösen mélyen fáj, hogv sok német katolikus iskolánkban még a vallástant sem tanítják az anyanyelven, (vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: Német ezredeket talán?) amelyen a gyermek először imádkozni és Istent ismerni tanulta és hogy a német imát és egyházi éneket az iskolában nem ápolják. Ezzel a gyermek vallásilag elszakad a szülői háztól, elszakad az édesanyától és az ifjúság kizáratik a lelki él et ősidőktől való közösségéből. De kizáratik abból főként azáltal is, ^hogy az iskolás gyermekek és leventék számára sok helyütt külön misék tartatnak, amelyekben sem a német imának, sem a német éneknek, sem a német szentbeszédnek nem adnak helyet. így eltépődik egy évezredes szent vallási hagyomány, amely nemzedékről nemzedékre szállott és amely a nép valláserkölcsi életének legbiztosabb fundamentuma. Ennek csak mély vallási és erkölcsi süllyedés lehet a következmé76. ülése 1983 május 9-én-, kedden. 213 nye, amely sajnos, már ^ sokhelyütt kézzelfoghatólag mutatkozik. (Zaj.) A törvényerővel bíró, hivatkozott Bethlenféle kormányrendelet megígéri, (Zaj. — Peyer Károly: Ügye, nehéz lenyelni!) hogy a kormány gondoskodni fog arról, hogy az általa kijelölendő polgári és középiskolákban a nyelvi kisebbséghez tartozó tanulók számára a tanítás az erre a célra létesített párhuzamos osztályokban egészben vagy részben a tanulók anyanyelvén történjék. Arra nézve is ígér a kormányrendelet gondoskodást, hogy az ezen rendeletek végrehajtására szükséges tanerők kellő számmal kiképeztetnek. Ezzel szemben sajnos, az a tényleges helyzet, hogy egyetlen egy ilyen polgári vagy középiskolában sincsen és nincs egyetlen tanítóképző sem, ahol a német kisebbségi iskolák számára a német nyelv szempontjából csak távolról is megfelelő tanítók képeztetnének ki. Hogy ennek az iskolarendszernek mi az eredménye, azt nem szükséges bővebben kifejteni. Az elemi iskolát végzett német anyanyelvű fiatalság legalább 70% -ig nem tud félig-meddig sem németül írni és olvasni, a középfokú iskolát végzett német anyanyelvű ifjúság 90%-a pedig egy német levelet nem tud megírni, de még egy német mondatot sem tud úgy megszerkeszteni, ahogy az német származású művelt emberhez illik. . Az a kép, amelyet megrajzoltunk, valóban önmagáért beszél. Nem akarjuk még beszédesebbé tenni annak panaszlásával, (vitéz BajcsyZsilinszky Endre: Elég beszédes!) hogy a kormánytól jóváhagyott és állandóan ellenőrzött német népművelődési egyesület nem választhatja szabadon vezetőségét és hogy működése elé a németnyelvű vidékek jórészében megbénító akadályokat gördítenek; sőt annak előadásától is tartózkodni kívánunk, f hogy mennyire nem érvényesül a német vidékeken a német kisebbségi nyelv sem az önkormányzatban, sem a különiböző hivatalokban és hatóságoknál, bár az említett kormányrendelet 22 szakasza közül 14 csupán ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. Hogy ez a szerencsésnek semmiképpen^ sem mondható kisebbségi politika (Patacsi Dénes: De a hazának sem!) milyen célzatot követ, azt az 1930. évi népszámlálás nemzetiségi adatai nyilván mutatják. Ez a népszámlálás szinte már előre leszámítolja azokat az eredj menyeket, amelyekre iskolapolitikánk a hazai németséggel szemben láthatóan törekszik. Ez a népszámlálás már csak 478.000 németet tüntet fel, tehát 73.000-rel kevesebbet, mint az 1920. évi népszámlálás, amelynek^ kimutatása szerint 551.000 volt a németek száma. Ehhez járul még, hogy 1930-ban a németség természetes szaporulata mintegy 40.000 lélek is eltűnt, úgy, hogy a hiány legalább papiroson több mint százezer lélek. (Fábián Béla: Közben Burgerlandot elcsatolták!) Meggyőződésünk, hogy ilyen szellemű és célzatú nemzetiségi politikával sem a hazának, sem a magyarság jövőjének nem teszünk szolgálatot. (Lukács Béla: De ezzel a felolvasással sem!) Mi, hazai németek, a magyar hazának minden körülmények között hűséges fiai voltunk és vagyunk. Ezt a földet mi is megszenteltük vérünkkel és verejtékünkkel; őseink pora évszázadok óta ebben a földben pihen és ennek a földnek szellemi és anyagi kultúrájában nekünk is részünk volt, mert nemzedékről nemzedékre ennek adtuk legjobb és legnemesebb erőinket. Népünk 1848-ban a magyar30*