Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-174

Az országgyűlés képviselőházának 17 4 veszélyeztetve, mint amikor a pénzügyek nin­csenek rendben. Ezek, azt hiszem, általánosan elfogadott nézetek, azonban le kell vonni a konzekven­ciákat és itt vannak a: bajok. A kormánynak feltétlenül számolnia kell azzal, hogy haj­landó-e a csökkentéseket tovább folytatni ott, ahol a csökkentések még lehetségesek. A költ­ségvetésben még mindenesetre vannak terek, és itt a Ház színe előtt elmondok eseteket, ahol a csökkentések lehetősége fennforog, a csökkentések szabályozása lehetséges. Tudok egyé® eseteket és elmondom ezeket azért, mert azt hiszem, tartozom ezzel azoknak az egyéneknek, akiket névtelenül ugyan, de megemlítek itt azzal, hogy igazat adjak nekik és igazoljam őket. Tudok eseteket arra, hogy a csendőrlegénység, amikor a csökkentés megtörtént, és a fizetéscsökken­tés nem vonatkozott a legénységi létszámra, azt mondta tisztjeinek: «Uraim, minket meg­bizhatatlannaik tartanak? Az önök fizetésé­hez hozzányúlnak, a mienkhez nemi» — En azt mondom, hogy ez becsületére válik azok­nak, akik így fogták fel a dolgot. (Strausz István: A legénység"?) A legénység mondta ezt és azt hiszem, hogy a legénység nemi áll egyedül. Csak azt kell megmondani, csak azt kell az egész vonalon megmutatni, hogy tény­leg olyan baj van, amely szükségessé teszi ezeket az intézkedéseket, és azt kell biztosí­tani, hogy ne lássanak azután szükségtelen pazarlást, költekezést, (Némethy Vilmos: Ügy van!) ott, ahol ez feleslegesnek látszik és ahol ezt józaneszű emiber nem is akarja látni. A csökkentéseket, a lemondást feltétlenül fent kell elkezdeni. A felső köröknek az áldozatok hozatalánál elől kell járniok. De egy másik dologra is felhívom a t. Ház figyelmét. Én csak általános szempontból be­szélek, anélkül, hogy állást foglalnék abban a kérdésben, hogy csökkentsenek-e fizetéseket. vagy nem. Kétségtelen, hogy ma még nagy az aránytalanság a katonatisztek és a polgári tisztviselők fizetése között. Vannak esetek, amikor olyan polgári tisztviselők, akik ; fő­iskolát végzett egyének és akik a világhábo­rúban már tiszti rangot viseltek, ma mint X. fizetési osztályú fogalmazók, pénzügyi fogal­mazók teljesítenek szolgálatot és nem kapnak annyit, mint egy fiatal, Ludovikáról kikerült hadnagy. {Dinien Ödön: Ügy van!) Ez nem nevezhető egészséges állapotnak. Véleményem szerint itt is általános rendezésnek kell elkö­vetkeznie. Ha egy ország bajban van — nem keresem, hogy ki vitte az országot bajba és ki felelős ezért — akkor az áldozatok beosztá­sánál egyenlően kell eljárni. (Ulain Ferenc: Inke-ország!) Majd a részletes tárgyalásnál még bővebben foglalkozom ezzel a kérdéssel. Itt most megragadván azt az alkalmat, hogy a kereskedelmi miniszter úr jelen van, egy pár olyan problémával akarok foglalkozni, amely nem mondom hogy általános, nagy­fontosságú kérdés, de amely azt hiszem, meg­érdemli azt, hogy vele egy kicsit foglalkoz­zunk. (Malasits Géza: A zalai vasúttal!) A költségvetésnek egyik nagy hiánya azért áll elő, mert a vasutaknál és a vasgyáraknál baj van. Azt hiszem, nem nagyítok, ha azt mon­dom, hogy a forgalom legnagyobb problémája ma a vasút és az út, a vasút és az autó küz­delme. (Turchányi Egon: Ügy van!) Ebben a kérdésben már állást kell foglalnia úgy a kor­mánynak, mint a törvényhozásnak, de azt hi­szem, hogy nem azon módszerek szerint, ame­KÉPVISE'LÖHAZI NAPLÓ XV. ülése 1933 május 4 L én, csütörtökön. 103 lyek ezerint ezideig az állásfoglalás megtör­tént. (Turchányi Egon: Úgy van!) Azt látom, hogy intézkedés, amely a teherfuvarozást egy 30 km-es rayonba,* körzetbe korlátozta, el­hibázott intézkedés, mert nem számol azzal, hogy vannak a konkurrenciának olyan terü­letei, ahol a vasút nem versenyképes az autó­val, mert az autó mindenképpen veri a vas­útat, akármilyen korlátozásokat léptessenek is életbe. Azonkívül van a fuvarozásnak egy neme, amely a mai viszonyok között; nem bírja el a vasútat nemcsak azért, mert a vas­úti fuvar drága, mert hiszen ezen lehetne eset­leg a tarifánál segíteni, hanem azért, mert azok a cikkek, amelyeket szállítani kell, nem bírják el a vasúti átrakodást, nem bírják el a vasúti fuvarozás lassúságát. Nagykőrösön ezer­vagónszámra ment tönkre a zöldség azért, mert a vasúti szállítást nem bírta el ugyan­akkor, amikor Budapesten nem lehetett zöld­séget kapni. Ezekben a relációkban az autót üldözni vagy jogosulatlan hátrányban része­síteni, szerintem, igazságtalan. De van itt még egy másik kérdés is, amelyre a Dunántúl nagy részének érdekében hívom fel a kereskedelmi miniszter urat. Ez az, hogy az osztrák relációban, a teherfuva­rozásnak ilyen módon való szabályozása foly­tán előállott az a helyzet, hogy az osztrák teherautók előnybe kerültek, vagyis, hogy az osztrák teherautók végzik azt a fuvart, amely vasúton egyáltalában soha sem lesz kifuvaroz­ható. Ezáltal a magyar teherautós vállalkozó jogosulatlanul elesik äz igazságos keresettől, de megdrágul az áru a fogyasztónál, vagy pedig a legtöbb esetben a mankót viseli a termelő, mert verseny híján az osztrák vállal­kozó feltétlenül előnyben részesül és nem ala­kul ki az az egészséges ár, amely kialakulna akkor, ha azok az autók, amelyek ma le van­nak állítva, a fuvarozást legalább részben elvégezhetnék. Természetesen nem kívánom azt és nem kívánhatna senki, aki tudja azt, hogy a vasútban mekkora tőke rejlik, hogy ezt a tőkét feláldozzuk, mert a vasúti fuvarozás kérdése és az egész vasúti kérdés nem tisztán üzemi kérdés, hanem vannak ennek közgazda­sági, nemzetvédelmi és más szempontjai is, azonban mindezek a szempontok még sem teszik indokolttá azt, hogy e szempontok mel­lett egy másik fuvarozási ág, vagy pedig a termelő érdekeit figyelmen kívül hagyjak. Megállás nincs, visszafejlődni nem lehet. Meg­állani, illetve visszafejlődni csak úgy lehetne, ha egy helytelen közgazdasági politika foly­tán megtörténnék az, hogy ismét visszatér­jünk a régi időkhöz, amikor szekéren, tenge­lyen fuvaroztunk, azért, mert autón fuvarozni nem lehetett, vagy mert a vasút olyan drága volt, hogy még mindig olcsóbb volt 60—70—80, vagy 100 kilométeres távolságra tengelyen fu­varozni, mint vasúton. Visszafejlődni tehát nem kívánatos. Az útprohlémával kapcsolat­ban bátor leszek a kereskedelemügyi miniszter úr figyelmét felhívni arra is, hogy a közmun­kaváltság kérdésében is kívánatos lenne, hogy most rövidesen olyan intézkedések lássanak napvilágot, amelyeket az érdekeltség már nagyon régen vár s amelyeket nagyrészt meg­ígértek neki. Teljesen lehetetlen az az állapot, hogy a közmunkaváltság, amely elsősorban az utak fenntartására szolgál, nagyon sok eset­ben többet tegyen ki, mint a kisember föld­adója, egyenesadója, vagy nagyon sokszor öisszadója. 15

Next

/
Thumbnails
Contents