Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-170

Az országgyűlés képviselőházának 170. ez az államkincstárt óriási összeggel terhelné meg. Ez tökéletesen igaz: lényegesen felemelné azt a 18 milliót, amely ma a költségvetésben a rokkantellátásra fel van véve. éppen a miniszterelnök úr is utalt azonban tegnapi felszólalásában arra, hogy nagyon szerencsétlen időben kellett jönni ezzel a javaslattal, mert oly idők és oly évek teltek el ebben az országban, amikor bőség volt, amikor lehetővé vált volna ezeknek a kérdéseknek rendezése, sőt még ma is azt kell megállapítanom, hogy 20—30 milliót nyugodt lélekkel le lehet faragni a költségvetésből anélkül, hogy ez az országnak bármi tekintetben hátrányára lenne, a lefaragandó 20—30 milliót pedig a rokkantak jobb ellátására és magasabb dotálására kellene fordítani. (Felkiáltások jobb/elől: Honnan?) A költségvetés tárgyalása alkalmával majd részletesen rá fogunlk mutatni arra, hogy hol lehet nagyobb megtakarításokat elérni és hol vannalk felvéve a (költségvetésben még ma is olyan intézkedésiek és olyan tételek,

; amelyek egyrészt az ellenforradaloím céljait és kiépítését szolgálják, másrészt amelyeket az ország mai adottsága mellett teljesen luxusfeiadásoiknak lehetne tekinteni. Ott vannak a külföldii követségi paloták, ott van a főispáni állások megszüntetés ének kérdése és van még egész sereg olyan súlyos tétel a költségvetésben, amelyeknek az állam fenntartása szempontja-^ bál r

semmi, de semmi jelentőségük sincsen, s az állaim fenntartása szempontjából semmit sem jelentene, ha azokat megszüntetnék, úgyhogy igenis állítom azt, hogy bőségesen van fedezet és lenne fedezet a rokkantaik járadékának jelentékeny felemelésére. Különösen fel kell emelni — ismétlem — az alsó kategóriákba sorozótt^rokkantaik járadékát. Hibáztatom, a törvényjavaslatnak azt a .rendelkezését, hogy háromféle kategóriát állapít meg és megkülönböztet tiszti, altiszti és legénységi áliománybeli rokkantak között. Mondottam már az általános vita során tartott felszólalásomnál, hogyha arra az álláspontra heyezkednék a törvényhozás, hogy a tisztek és a legénységi álloimánybeliek között tesz különbséget, ezt a mai adottság és a parlament mai összetétele mellett még meg tudnám érteni, de semmiféle értelmét és jelentőségét sem látom annaJk, hogy miért kell megkülönböztetést tenni az altiszti és legénységi állománybeli rokkantak járadék összege között, amikor ezek jórészt ugyanabból a társadalmi rétegből kerültek ki, foglalkozásuk is többé-kevésbé ugyanaz és itt a keresőképesség és munkaképesség elbírálásánál ugyanazok a szempontok jöhetnek figyelembe. Az előadó úr némileg honorálta a felszólalóknak azt az érvét, hogy nem csupán a keres »képesség szempontjából kell megállapítani a rokkantak kategorizálását és egy ilyen öszvérjavaslatot terjesztett elő, amely a munkaés keresőképesség megállapítását tartalmazza. Jobb hiányában kénytelen vagyok magam is hozzájárulni ehhez a szöveghez, azonban előre is látom, hogy ebből nagyon sok zavar fog előállani, mert félek attól, hogy ez a protekciónak elég, nagy befolyására ad teret. Könnyen megtörténhetik az, hoigy a rokkantaknál, akiket eddig is nagyon gyakran és nagyon sotk helyen politikai szempontból osztályoztak, a jövőben ez. a kategorizálás és ez a distinkció még inkább lehetővé teszi, hogy megikülönböztfttést. tegyenek közöttük, mert lesznek emberek, akiket munkaképességük alapján fognak ülése 1933 április 6-án, csütörtökön. 535 százaiékolni és lesznek mások, akiikre nézve a keresőképesség szempontjából fogják a rokkantság százalékát megállapítani. Sokkal helyesebb és igazságosabb lenne az & megoldás, amelyre utaltam már az általános vitánál tartott felszólalásomban: egyénileg kell ezt a kérdést elbírálni. Mindenkinek a munkaképessége csökkenését a foglalkozásához, a kereseti viszonyaihoz képest kell megállapítani és ha ezt meg lehetett állapítani és meg lehet állapítani az iparban és a kereskedelemben megrokkantakkal és baleseti sérültekkel szemben, akkor ugyanezt meg lehet csinálni a megrokkant katonákra vonatkozóan is, különösen ma, amikor tizenöt évvel a világháború lezajlása után vagyunk s amikor napról-napra apad azoknak a száma, akiket rokkantellátásban kell részesíteni. Ez volna az egyedüli helyes megállapítása a törvényjavaslatnak, hogy egyénileg kell elbírálni minden rokkant munkaképességét, keresőképességét és azt a százalékos összeget, amelynek alapján kereseti viszonyaihoz, a társadalomban elfoglalt pozíciójához képest neki járadékát meg kell állapítani. . Sokat vitatott pontja volt a törvényjavaslatnak az úgynevezett rögzítésre vonatkozó intézkedés. A rögzítésre vonatkozó intézkedés az általam beterjesztett és előadott kisebbségi véleményben is benne foglaltatik. Amikor legelőször jöttünk a rögzítésre vonatkozó javaslattal a bizottsági tárgyalás alkalmával, akkor a túloldalról olyan hangokat hallottunk, hogy tejesen lehetetlen, hogy a rögzítést törvényben szabályozzák. Voltak, akik ezt olyan beállításban igyekeztek előadni, hogy a rögzítés azt jelentené, hogy fixösszeget állapítsanak meg, amely hosszú évekre előre meghatározná a költségvetésbe felveendő összeget és majd a végén, 10—15—20 év múlva az egyes rokkantak valóságos hatalmas életjáradékot kapnának, olyan életjáradékot, amely az ő megélhetési és kereseti viszonyaikat erősen meghaladja. Senki sem gondolt a rögzítésnek ilyen módjára. Azt gondoltuk,. — ezt célozta a kisebbségi vélemény is és ezt célozza a 3. §-hoz beadott javaslatunk — hogy a rögzítést egyelőre öt évre állapítsák meg. A t. Képviselőház hallotta, hogy Petrovácz Gyula t. képviselőtársunk a címnél tartott felszólalása alkalmával utalt arra, hogy körülbelül háromévenként 1 millió pengőt tesz ki az az összeg, amely itt megtakarításképpen mutatkozik. Ha elfogadjuk ezt a számítást, —• mert az én számításam is körülbelül ekkora, vagy valamivel nagyobb összeget hozott ki — kérdem, nem lehet-e a rögzítést keresztülvinni és nem lehet-e törvényben már most kimondani azt, hogy ebben a ma költségvetésileg megállapított összegben rögzítjük a rokkantellátásra fordítandó összeget. Hiszen ha ez végeredményben háromévenként 1 millió pengővel csökkenne a mai megállapítás mellett, akkor ez annyit jelent, hogy öt év alatt legfeljebb 1,600.000, 1,700.000, vagy 1,800.000 pengőre fog emelkedni a felesleg. Ez nem olyan lehetetlen összeg, amelyet nem lehetne a rokkantak jobb ellátására, különösen az alsóbb kategóriák jobb ellátására és amelyet ne lehetne a hadiözvegyek és hadiárvák magasabb dotálására fordítani. Ha a törvényhozás ezt megvalósítaná, ha a rögzítést kimondaná és legalább öt évre megállapítaná, ezzel már lényeges enyhítést tudnánk keresztülvinni a törvényjavaslaton és 77*