Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-169

5Ô2 Àz országgyűlés képviselőházának rúban egyformán drága volt mindenkinek az elete, akármilyen sarzsiban is harcolt. (Lang Lénárd: Ügy van!) Amikor azonban áttanulmányoztam a javaslatot, iszáz százalékig kiszámítva láttam azt, hogy a mostani nehéz gazdasági viszonyok között csakugyan lehetetlenség ezt a javaslatot megváltoztatni, mert a 220.000 hadigondozott, hadiellátott közül csak 5% a tiszti áilománybeli, 15% az altiszti áilománybeli, de ugyanakkor 80% a legénységi áilománybeli, vagyis a hadirokkantak túlnyomó nagy részét a legénységi áilománybeliek teszik ki. Kéthly Anna igen t. képviselőtársam felszólalásában megütközéssel hallottam azt a kifejezést, hogy a magyar katonát kikergették a rajvonalba, a harc vonalba, és úgy lövették agyon. Nagy tévedésben van igen t. képviselőtársunk. Jülhiszem azt, hogy Kéthly Anna t. képviselőtársam igen sokoldalú és sok mindenhez ért, ért az anya- és csecsemővédelemhez, ért a szociális kérdésekhez, de bocsásson meg nekem, ha azt mondom, hogy ehhez — ha így fejezte ki magát — vajmi keveset ért. Ha lett volna a fronton, akár csak mint ápolónő, vagy akár másként tevékenykedett volna, ennek éppen az ellenkezőjéről győződött volna meg. Meggyőződhetett volna arról, hogy a magyar katonáiban olyan hazaszeretet, olyan lelkesedés volt, hogy alig lehetett visszatartani; mindegyik rózsás kedvvel, dalolva ment ki a frontra. (Jánossy Gábor: Ez igaz!) Csak két esetet mondok el nagyon röviden arról: hogyan születtek a rokkantak. Volt egy legénységi áilománybeli kicsi kis alacsony 18 éves gyerek, aki ezredemnél szolgált. Ez önként jelentkezett mindenféle felderítő szolgálatra, katonának is önként jött, mert olyan kistermetű volt, hogy egy általán nem sorozták be katonának. Egyhónapi szolgálat után már tizedes volt. Egy este eltűnt azzal, hogy felderítésre megy az ellenséges orosz hadállásokba» öt nappal később akadtunk rá, amikor félholtan került hozzánk, mert egyik szemét kilőtte és szájpadlását összeszaggatta a golyó. Ez a fiú, miután megoperálták, szemét kivették, állkapcsait eltávolították, fél óra múlva tejet vett magához és azzal távozott; el tőlünk: ne féljetek nemsokára visszajövök hozzátok, mert százszorosan meg fogom bősz szülni, hogy engem a fronton így csúffá tettek. (Jánossy Gábor: Ez a magyar virtus!) Ez szeptember elején történt és november elején ezt a fiút újra viszontláttuk üvegszemmel. Újra visszajött, önként jelentkezett katonai szolgálatra. Ezek voltak a magyar vitézek, ezek voltak a magyar hadirokkantak. (Jánossy Gábor: Ügy van!) Nem tudom elfelejteni egy fiatal huszárzászlós bravúros magaviseletét sem. A járőrben két huszárt elfogtak a kozákok. A zászlós látta, hogy kísérik őket. Utánuk lovagolt, elővette revolverét, felvette a harcot a négy kozákkal, hármat közülük lelőtt, kiszabadította a járőrét, de maga már nem mehetett legényeivel vissza, mert szemét pikával összeszurkálták és fogságba esett. Ez a fiatal húszárzászlós velem volt hadifogoly. Mint hadirokkantat kicserélték és, miután hazajött és üvegszemet kapott, első dolga az volt, hogy újra önként jelentkezett a frontra. Ezek voltak a magyar vitézek, (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) ezek voltak a magyar hősök, ezek közül került ki igen sok hadirokkant. (Prop169. ülése 1933 április 5-en, szerdán. per Sándor: És ezeknek adnak most havi két pengőt.) Rövid óhajtok lenni, de el kell mondanom, hogy a magyar katona kint a nehéz fogságban is megállta helyét. A magyar hazának dicsőséget szerzett; ahova magyar hadifoglyot állítottak, ott mindenütt megállta a helyét, mindenütt szerették, megbecsülték és bármit rá mertek bízni. Hogy ilyen nagyszámú hadirokkantunk és hadiellátottunk van, ahhoz nagyban hozzájárult a hadifogság is, —- azt hiszem, ezt mindannyian tudják, — mert az orosz hadifogolytáborokban az első időkben, az 1914—15. években abszolúte semmiféle kórházi felszerelés nem volt. Puszta ágyak voltak ott csupán, de sem egy fej vánkos, sem egy lepedő, sem egy takaró, sem pedig kötszer nem állott rendelkezésre. Olyan borzasztóak voltak ott az állapotok, hogy nyirfaseprővel takarították az ágyakat, még cirokseprő sem volt- A magyar tisztikar azonban — hála a mindenható Istennek — amikor az oroszoktól megkapta első fizetését, önként áldozott arra a célra, hogy a hadifogoly-kórházakat ellássák ágyneművel, lepedővel és kötszerekkel. Az orvosi kar is valóban oroszlánbátorsággal és önmegtagadással teljesítette kötelessségét, úgy hogy Krasznojarszkban, ahol én hadifogoly voltam, 15 hadifogoly-orvos esettt a kiütéses tífusznak áldozatul. Az orvosok között is voltak hősök, mártírok (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.), akik nem sajnálták a fáradságot. Ezek között meg kell emlékeznem dr. Orsós Ferencről, a debreceni egyetem kórbonctantanáráról, aki háromszor volt kiütéses tífuszban, de amikor felgyógyult, újra a tífuszos betegek közé ment, sorra boncolta a halottakat és kereste a tífusz kórokozóját, hogy megállítsa ennek a betegségnek terjedését. Ha nem lettek volna ilyen orvosaink s ha a magyar tisztikar nem lett volna annyira megértő s a kórházakat nem látta volna el mindennel, ami szükséges a betegek ápolásához, tessék elhinni, hogy a hadigondozottak száma sokkal nagyobb volna, mint amilyen a valóságban. T. Képviselőház! A magam részéről szívesen csatlakozom Létay t. képviselőtársam indítványához, hogy tudniillik legalább a végrehajtási utasításban történjék gondoskodás arról, hogy azok a hadigondozott illetmények, amelyek elhalálozás folytán szabadulnak fel, semmi más célra fordíthatók ne legyenek mindaddig, amíg olyan arányban el nem érhető a hadigondozottak segélyezése, amely teljes megnyugvást kelt. (Propper Sándor: Ezt kérjük mi is a kisebbségi véleményünkben! Rögzíteni a beállított tételt!) En is azt mondom, hogy ezt rögzíteni kell, de természetesen ez nem mehet a végtelenségig, mert ha ezt törvényben kimorudanók, akkor az utolsó hadigondozott 18 millió pengőt élvezne. (Propper Sándor: Húsz év múlva nincs rokkantkérdés!) Hála Istennek, örömmel állapíthatjuk meg, hogy a hadigondozottak elhalálozási la/rányszáma igen kicsiny: 1*2%. En kívánom is, hogy a jó Isten ezeknek a szerencsétlen megpróbált magyaroknak, akik a hazájukért mindenüket feláldozták, adjon nyugalmas, hosszú, békés életet. Még a Honsz.-ról akarok röviden megemlékezni, amely szintén oroszlánrészt vállalt a hadigondozottak szervezésében és 100%-ig megtette azt, ami emberileg megtehető volt a rokkantak és hadigondozottak érdekében. l5n magam is arra kérem az igen t. miniszterelnök urat, hogy a trafikengedélyek megadásánál és