Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-169

Az országgyűlés képviselőházának 16, Esztergályos János jegyző: Madai Gyula! Madai Gyula: T. Ház! E vita impozáns demonstrálása volt a nemzet hervadhatatlan hálájának és kiolthatatlan szimpátiájának, amelyet rokkantjai iránt érez. Talán nincs olyan vonatkozása a rokkantkérdésnek és ennek a törvényjavaslatnak, amellyel a vita szónokai részint tudásuk, részint pedig szívük, magyar érzésük szűrőjén keresztül behatóan ne foglalkoztak volna. Történtek elismerő kijelentések és történtek kritikák, gáncsvetések, kifogásolások. Sokan szemére vetették különösen az előző kormányzatnak azt, hogy a rokkantkérdés megoldását elhanyagolta azokban az időkben, amikor az állampénztár fölöslegekkel rendelkezett. Azt hiszem, t. Ház, a javaslat ellen emet kifogások egyik legerőtlenebbike éppen ez. Ha mi a tele pénztár idején két kézzel szórtuk volna a rokkantaknak a járadékokat, ha akikor kodifikáltuk volna a magas összegeket, ^ épúgy beköv vetkezett volna az állampénztárnak ez a siralmas bevételi csökkenése, amellyel most szemben állunk, mint ahogy bekövetkezett most, s akkor sajnos, valószínűleg ugyanarra kényszerült volna a törvényhozás, mint amit kénytelen volt a tisztviselőkkel szemben alkalmazni, tudniillik kénytelen lett volna csökkenteni a járadékokat. Ez pedig, azt hiszem, a magyar törvényhozásra nézve példátlan Canossa-járást jelentett volna. Összehasonlítják a javaslatban tervezett járadékokat más államok járadékaival, amelyek rokkantjaikról legalább pénzbelileg, költségvetésileg a mi államunknál jelentékenyebben, bőkezűbben tudnak gondoskodni. (Jánossy Gábor: Az utódállamok, meg a győztes államok!) Volt olyan szónok, aki a magyar bőkezűséget szembeállította a francia áldozatkészséggel, a francia liberalitással, amellyel hadviseltjeit és rokkantjait kielégíteni igyekezett. Azt hiszem, ez a szembeállítás nem lehet komoly. Ha Magyarország nem került volna a győzők sarka alá, ha Magyarország nem lenne a világnak úgyszólván legkiraboltabb állama, ha mi felülmaradtunk volna, ha győztes állam lehettünk volna, akkor azok után, ahogy a magyar hadigondozás a háború alatt elindult,, kibontakozni kezdett, ahogy annak idején a nemzet részint törvényhozási, részint társadalmi, részint karitatív úton lerakta a hadigondozás alapjait, meg vagyok arról győződve, hogy éppúgy elölj árnánk a^ hadigondozás tekintetében, mint ahogy elölj ártunk a háború alatt és a háborút megelőző időkben a gyermekvédelem területén, ahol olyan mintaszerű intézményeket létesítettünk, hogy azok tanulmányozására külföldi szakértők zarándokoltak ide Magyarországra. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) A rokkantügynek, a hadigondozás ügyének régi kipróbált érdemes sáfárja, PettkóSzandtner államtitkár úr két könyvet adott ki; az egyik a magyar hadigondozás története a háború alatt és a hábrút közvetlenül követő időkben, a másik pedig a hadiárvagondozás tízéves története. (Jánossy Gábor: Tanulságos könyvek! En olvastam mindegyiket!) Ha ezeket a könyveket átforgatjuk és a számok világánál próbáljuk lemérni a magyar áldozatkészségnek, a magyar kötelességtudásnak és a magyar erkölcsi erőnek arányait, amely a háború áldozatai iránt megnyilvánult, akkor lehetetlen, hogy az elmúlt időkben, nemcsak a mostani és nemcsak a közvetlenül megelőző, hanem a 'háború alatti kormányokra is a szemrehányás kövét dobhatnánk. Impozáns az a sokK ülése 1933 április 5-én, szerdán. 499 oldalúság, amellyel a magyar társadalom, a magyar állam a hadisújtottakról a múltban gondoskodni igyekezett. Le kell ezt szögeznünk, tudomásul kell vennünk, konstatálnuk kell ezt különösen most

; amikor annyiszor vágják a hálátlanság vádjait a magyar nemzetnek, elsősorban a törvényhozásnak és még inkább a kormánynak arcába. Itt nem a jóakarat, nem az elismerés és nem a jószándék hiánya az, amin ez a nagyarányú történelmi akció hajótörést szenvedett, itt az anyagi eszközök non possumusával állottunk szemben. (Ügy van! jobb felől) Mondom, ha ezeknek a könyveknek lapjait forgatjuk, megállapíthatjuk, hogy alig van a hadisujtottaknak olyan kategóriájuk, amellyel részint a magyar törvényhozás, részint pedig a magyar társadalom megfelelően ne törődött volna, azoknak a sorsán, a hadisujtottak helyzetén intézményesen, többékevésbbé, valahogyan segíteni ne igyekezett volna. Neesak a külföldi államokkal hasonlítsuk össze a magyar hadigondozás színvonalát. Szeretnék egy retrospektív tekintettel összehasonlító alapot keresni a múlttal szemben. Még az én gyermekkoromban házrólházra jártak a kolduló 48-as honvédek. (Jánossy Gábor: Ügy van! Küszöbről-küszöbre!) Emlékszem, hogy őszszakállú, megrokkant honvédaggastyánok a lelkészi hivatalba jártak azért az egy forintnyi járadékért, amelyet a magyar állam akkor a lelkészek útján juttatott ezeknek a 48-as invalidusoknak. Emlékszem még azokra a hírlapi felszólításokra és köszönetnyilvánításokra, amelyek elismeréssel honorálták >az olyan bőkezűséget, ha valaki a Honvédmenház számára egy doboz szivarvéget juttatott el. (Ügy van!) Ha a magyar bálának a magyar katonával szemben erre a megnyilatkozására gondolok és összehasonlítom azzal a segíteni akaró jószándékkal és becsületérzéssel, amelyet láttunk a háború alatt és a háború után, s amely többé-kevésbbé e törvényjavaslat keretein belül is megnyilatkozik, akkor az ember igazán zavarba jön, hogy követ dobjon-e a megelőző generációra, követ dobjunk-e apáinkra, akik talán a legdicsőbb magyar háborúnak, a szabadságharcnak hőseivel szemben olyan mostoha eljárást tanúsítottak. Nagyon jól tudjuk ennek magyarázatát. Nem a nemzeti hála spontán megnyilatkozásán múlt ez, hanem az idegen, az osztrák császári hatalom vétóján, amely a nemzet elemi, ősérzésének kitörését minden rendelkezésére álló hatalmi eszközzel egyszerűen megakadályozni igyekezett. Eszünkben van még Arany János híres költeménye. «A koldusének», amelyben azt mondja: «Azt mondták, mikor a harcban ömölt vérem, Tíz holdnyi örökség lesz valaha bérem. Tíz arasz is jó lesz, — gondolám magamban, Korántse gyanítva, milyen igazam van.» (Jánossy Gábor: Igen. A sírjára, tgy van!) Valóban, Aranynak; ezek a sorai akkor a szomorú valóságot ecsetelték. A 48-as idők utáni állapottal szemben a nemzeti hála mai megnyilatkozását állítom tehát szembe és mégis csak megelégedéssel kell konstatálnom, hogy ez a törvényjavaslat lehetetlenné teszi azt, hogy Magyarország városainak és községeinek utcáin a jövőben kolduló rokkantak, magyar katonai ruhában járó koldusok csavaroghassanak. (Propper Sándor: Két pengőből nyugodtan koldulhatnak tovább!) A kétpengős járulékot kiegészíti az illetőnek Isten jóvoltából megmaradt munkaképessége és munkakészsége s a kettő együtt