Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-168

Az országgyűlés képviselőházának 168. illése 1933. április 4-én, kedden. 437 dorn el, semmit sem jelent, mert ez a törvényjavaslat a nemzet élő organizmusának azt a méltatását jelenti, amely a nemzet belső konszolidációjának erejében mutatkozik meg. Akik a nemzeti hadsereg rokkantjait felismerik és meglátják bennök a nemzeti eleven erőnek sűrített hatalmát, azok a békesség esztendejében épúgy kell, hogy észrevegyék, hogy mindenki tagja a nemzeti védelme és konszolidáció erejének, mindenki érzületben ott kell, hogy legyen a nemzet hadseregének, a nemzet nacionalista erejének védőpajzsa mellett, amint a demokrata vezér meghirdette, hogy: mindenki tagja ennek az organizmusnak. Ma, midőn a rokkantakról beszélek, legérdekesebb részéről a múltnak és legnagyobb kegyeletet érdemlő részéről a jelennek, akkor ezt így és csakis így szabad felfogni. A nemzeti hadseregről nem is lehetnek különféle vélemények, mert aki szereti ezt az országot és ezt a hazát, annak fel kell néznie azokra, akik az alkotmányos életnek belső megnyilvánulásában, mint haderő, mint fegyveres erő jleentik a haza intézményeinek védelmét. Azt hiszem, nagyon időszerű, ha azt mondom, hála a jó Istennek, hogy ebben az országban a közgondolkozás így néz fel a hadseregre és hála annak a gondolkodásnak, amely abból indul ki, hogy a nemzet fegyverviselő ereje csak a törvényben meghatározott nemzeti védelem részeseit illeti meg. Nézzünk szét a világban. Sok helyütt látunk bizonytalanságot, sok helyütt látunk pártos versengést, nem olyat, amely a debatteri készséggel dönti el, hogy mit jelent egy ország köztudata és közvéleménye, hanem ahol felfegyverkezett tömegek acsarkodnak egymásra és jogbizonytalanság, a polgári élet bizonytalansága, az alkotmányos élet bizonytalansága ütheti fel a fejét. De itt nálunk, ismerjük el, azért lehetetlen az ilyen jogtalan önbíráskodás, azért lehetetlen a pártos viszálynak olyan kirobbanása, amely önmagának vindikálja a nemzetvédelmi jogot pártos megkülönböztetés szerint, mert itt nem lehet pártos megkülönböztetés abban, hogy ez a jog a nemzet védőerejét, az alkotmányban és törvényben biztosított és felépített védő erejét illeti meg. Van ennek történelmi múltja, amely a vérszerződéssel kezdődik. Aki belemélyed Magyarország történelmi alkotmányának megtanulásába, aki belemélyed abba a fejlődésbe, hogy a nemzeti védőerő miként fejlődik parallel a konstitucionális erőkkel, aki belemélyed annak tanulmányozásába, hogy a hét vezértől kezdve a banderiális hadseregen és a nemesi inszurrekción keresztül egészen a konszolidált ország szervezett haderejéig, hadviselő és békében alkotmánybiztosítékot jelentő erejéig milyen a fejlődés, az látja, hogy a nemzeti hadsereg tisztelete és ereje mindig akkor erős, amikor a nemzet különféle elemei a nemzet-fenntartás, a nemzeti konszolidáció erejének megóvásában egymásra találnak, egymást támogatják és mindig dezoláltság áll be annak nyomán, ha pártos szenvedély üli meg a nemzetvédelmi gondolatot, ha nem találják meg azt az eredőt, amely a tiszteletet parancsoló hűség és engedelmesség mellett az a konszolidáló erő, amely a polgári hatalomnak, a társadalomnak, valamint a hadseregnek összhangjából csendül ki. Mondjam-e el nemzetünk történelmének szomorú napjait, amikor egymás ellen hadakoztak magyarok, amikor pártoknak egymás ellen való felvonulása szervezett katonai erővel mutatkozott meg? Ezt mindig megsínylette maga az alkotmány is, mindig megsínylette maga a nemzet is és csak amikor egymásra találtak, indult meg a virágzás, indult meg a fejlődés. Egyes emberek, lángeszű férfiak, a legkülönbek sem képesek arra, hogy ezt az alkotmányos konzerválást anélkül keresztülvigyék és hirdessék, csupán a nemzetből kiáradó az az erő, amely a szervezettség és a nemzeti érzéstől áthatott gondolat együttességében, a haderőben mutatkozik meg. Ezt nemcsak én mondom, én csak szószólója vagyok azoknak a gondolatoknak, amelyeket tanulmányaik alapján megtaláltak hazai és igazi külföldi nagyságok. «Az én házam az én váram» azon nyugszik, hogy a belső konszolidáció erejét a haderő is magáénak vallja, s így van ez mindenütt, ahol nem azt nézik a militarizmusban, hogy az a nemzettől különálló kasztszellem, mint külföldön bizonyos helyeken, ahol militarista uralmakat teremtettek, ahol a katonai hatalom fölötte képzelte magát a nemzetnek. Nem! A magyar szellem és a magyar gondolat kitermette hadsereg egy test, egy lélek és egy vér a nemzeti erővel és azért kell, hogy kisarjadjon egy hatalmas, szeretetteljes érzés mindazok iránt, akik idetartoznak, és ez kell, hogy ebben a Képviselőházban is felkeltse azt a gondolatot, hogy a rokkantkérdés a hadsereg megtisztelésének kérdése. Azokat, akik a harctéren a hazáért váltak rokkantakká, épúgy kell tisztelni, mint az elesett hősöket tiszteljük, a rokkantkataszter éppen olyan, mint az a ^márványtábla, amelyre az elesett hősök nevét Irtuk fel. A rokkantkataszterben se legyen megkülönböztetés. Amint márványba vésve az elesett hős neve ott ragyog, a kataszterbe iktatott, hazájáért szenvedett és rokkanttá vált magyar iránt is ezzel egyenlő mértékiben nyilvánuljon meg a tisztelet. (Ügy van! a baloldalon.) A történelmi ereje is megvan annak, hogy ezt így és csakis így szabad felfogni. Megvan a történelmi ereje, amely akkor nyilatkozott meg először, amikor az 1848-as szabadságharcot leverték és amikor a nemzet ájultan állott itt. Mi történt akkor? Lánglelkű szóra és szózatra, idebent és odakint, egy prófétaerejű nagy magyar hangjára és szavára figyeltek fel a világ népei. Kossuth Lajosnak sikerült kimutatnia azt, hogy a magyar nemzet mártíromsága kell, hogy megmozdítsa minden kulturnemzet szívét, mert ez az életközösség minden államra a «hodie mihi, eras tibi» elvét jelenti, amikor azt jelentette ki, hogy a nemzet életrevalósága és a nemzet erejének feltámasztása attól függ, miképpen találunk egymásra és miképpen jelentkezik az igazi egyetemes erő. Akkor kezdtek ráeszmélni és merem hirdetni, hogy Trianon után is a magyar nemzeti hadsereg megtisztelésének gondolatában és a magyar erő szeretetében kell egybeolvadnia mindenkinek, mert csak a nemzet egyeteme és ezen a vonalon való egységes akartaa valósíthatja meg azt a közszellemet, amelyre építeni kell minden alkotmányos haladást, minden fejlődést, mindent, amit öncélnak, nemzeti erőnek és konszolidációnak nevezünk, mert enélkül vitázhatunk és világjelentőséget vindikálhatunk magiunknak, kicserélhetjük gondolatainkat témák felett, de cselekvőképes nemzeti erőt nem fogunk kitermelni. Hogyan magyarázza ezt meg Kossuth? Kossuth azt mondja, hogy sohase ringassuk magunkat azon ábrándos képzeletben, hogy mi 64*