Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-164

310 Az országgyűlés képviselőházának 1 gait akarja 240 pengőről 200-ra csökkenteni. Bocsánatot kérek, ha áldással lehet emlegetni a volt népjóléti és munkaügyi miniszterek munkáját valamiféle vonatkozásban, akkor ebben a tekintetben el kell ismerni érdemeiket, hogy a százszázalékos hadirokkantakról Magyarország példásan és az állam pénzügyi helyzetét messze felülmúló nagy mértékben gondoskodott. Még a 75%-osoknak ellátása is kielégítő, csak lejjebb, ott vannak a kis számjegyek, az aránytalanul kis összegek, amelyeknél viszont emlegetni az egy pengőt, megint annyit jelent, hogy aki azt emlegeti, az nem ismeri az egész törvényjavaslatot. Az egy pengő nem megélhetésre van. Senki sem olyan balga, hogy azt higyje, hogy egy élő ember egy pengőből megél egy hónapig. Az az egy pengő semmi egyebet nem jelent, mint egy szimbólumot, a jognak elismerését. Ez olyan, mint amikpr valahol az államkincstár egy aranyat fizet egy kaszárnya bérletéért a városnak. (Weltner Jakab: Szimbólumból nem lehet kenyeret adni! — Zaj,) A 25%-os hadirokkantakra vonatkozólag nem az a helyes álláspont, amely azoknak járadékát emelni akarja, hanem az a helyes álláspont, amely a 25%-os hadirokkantak tömegét lekapcsolni akarja az ellátatlanok sorából olyan formán, hogy más módon igyekszik gondoskodni róluk (Helyeslés a jobboldalon.), nem pedig ennek a szemetszúró és igazságtalanul annyiszor felhánytorgatott egy pengőnek odaítélésével. T. Képvibelőház ! A hadiözvegyek járadékát BK a törvényjavaslat nem emeli. Helytelennek tartom, mert ez is az izgatásnak melegágya, hogy az özvegyek járandóságai változatlanok. Ebben a tekintetben megint felvetek egy gondolatot. Még a részletes vitánál nem voltam annyira tájékozott, bár tanulmányoztam a kérdést, hogy ez szemembe ötlött volna. En különbséget tennék a miniszterelnök úr helyében hadiözvegy és hadiözvegy között abban a tekinteten, hogy munkaképes-e az a hadiözvegy vagy nem, tud-e napszámba járni az a hadiözvegy vagy nem. A régi, háborús parlament által hozott tor vény alkotásban volt egy úgynevezett ápolási pótlék a hadiözvegyeknél is, ahol a hadiözvegy, ha keresetképtelen volt, ha munkaképtelen volt, akkor több járandóságban részesült, minta makkegészséges hadiözvegyek, mert a háborús parlament nem akarta azt, ami elfajult némely faluban, hogy a hadisegélyes asszonyok nem dolgoztak, mert segélyt kaptak. A háborús parlament is igazságos akart lenni a hadisegélyosztogatás tekintetében, de tudomásunk volt arról, hogy voltak falvak, — és éppen a közelemben ülő Létay Ernő t. barátom kerületében tudtunk olyan falvakról — amelyekben a hadisegélyes asszonyok megtestesült munkakerülőkké váltak, akik a kútra mint egy korzóra jártak és ott — hogy így fejezzem ki magamat — az orosz hadifoglyokkal barátkoztak. Ezt tudta a háborús törvényhozás is, és azért munkakerülésre senkit sem akart biztatni a háborús járandóságok odaítélésével, hanem kiindult abból, hogy a munkaképtelen és keresetképtelen hadiözvegyeket külön kell honorálni. Felvetem tehát a miniszterelnök úr előtt azt a gondolatot, (Esztergályos János: Tud a miniszterelnök úr munkát szerezni annak a hadiözvegynek, aki dolgozni akar?) — és ez vonatkozik a tisztiözvegyekre éppúgy, mint a legénységi özvegyekre — hogy a munkaképtelen és keresetképtelen hadiözvegyek számára rendszeresítsünk egy pótlékot. Majd meglátja az igen t. 6Jf. ülése 1933 március %8-án, kedden. miniszterelnök úr, hogy el fognak hallgatni a panaszok máról-holnapra, mert az a havi öt pengő ott bosszantó főleg, ahol az asszony nem mehet napszámba, részint azért, mert nem tud dolgozni vagy azért, mert olyan kicsinyek a gyerekei, hogy azokat nem hagyhatja magukra. Ha az igen t. miniszterelnök úr ilyen módosításba belemenne, akkor igénytelen megítélésem szerint ez a panasz is máról-holnapra megszűnnék. T. Ház! Megint nagy viták vannak a tekintetben, hogy történjék-e újabb felülvizsgálat vagy nem. Álláspontom az, hogy nem, a törvényjavaslat álláspontja az, hogy igen. A miniszterelnök úr kijelentette a bizottsági tárgyalás folyamán, hogy statisztika nem áll rendelkezésre. En csodálom, hogy azok, akik támadják és pedig elég keményen támadják a rokkantjavaslatot, nem támadják az eddig felelős népjóléti és munkaügyi miniszterek munkáját. Szabad volt megtörténnie annak, hogy 1933-ban a honvédelmi miniszter úr azt kénytelen kijelenteni, hogy megbízható statisztika nem áll rendelkezésre, hogy miután átvette a népjóléti minisztérium ügyköréből a honvédelmi minisztérium ügykörébe ezt a munkatömeget, megbízható statisztikánk nincs? Bocsánatot kérek, r lesújtó véleménnyel vagyok ama közigazgatási munkát illetőleg, amely ezt az állapotot produkálta. Viszont értem ilyen előzmények után, hogy a miniszterelnök úr ragaszkodik a felülvizsgálatok megtartásához. Es ha már ragaszkodik hozzá, úgy az a tiszteletteljes kérésem, hogy a végrehajtási utasításban, az orvosi utasításban méltóztassék gondoskodni arról, hogy a miniszterelnök úrnak ezeket az intencióit félre ne magyarázzák künn a vidéken, a perifériákon. Nehogy azt higyjék, hogy az újabb felülvizsgálat újabb rostálási szándékát jelenti a magyar honvédelmi miniszternek. Mert ha ez a téves felfogás a vidéken lábra kap,^ akkor valóban rostálni fognak és egymásután fogiák kidobálni a hadirokkantakat a hadirokkantak névsorából. Ezért félre nem érthető egyenességgel én nyíltsággal meg kell mondani, hogy miről van szó, hogy itt sem súlyosbítás, sem enyhítés, sem felemelése, sem lesüllyesztése nem történik a százalékarányoknak, hanem az emberi osztó igazságról van szó. Es itt térek rá arra, — amit elképedve hallottam — hogy egyik felszólaló képviselőtársam kifogásolta, hogy a honvédelmi miniszter kezében van most ez az ügykör. En élénken szoktam figyelni az egyes felszólalásokat és állítom, hogy ameddig a népjóléti miniszter ügykörébe tartozott ez a feladat, addig mindig az volt a követelés, hogy át kell vinni azokat a honvédelmi minisztérium hatáskörébe, (Felkiáltások a jobboldalon: Így volt!) most pedig, amikor a honvédelmi miniszter hatáskörébe tartozik ez az ügykör, előállott valaki azzal, hogy azt a belügyminisztérium hatáskörébe kell utalni. (Esztergályos János: Még csak az hiányzik! A toloncházban állapítanák meg, hogy ki a hadirokkant! — Zaj.) Egy másik felfogás szerint a miniszterelnök ügykörébe kell átvinni ezeket az ügyeket. Mindezekből ered az az álláspontom, hogy a kisebbségi véleményeket nem fogadom el. Végtelenül csodálom, hogy egyes képviselőtársaim, mint például Apponyi György gróf, Dinnyés Lajos képviselőtársaim nem vettek részt a törvényjavaslat bizottsági tárgyalása-