Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-163

Az országgyűlés képviselőházának 163. szükség következtében — ki beszél az ellen, nagyon sokszor igen átlátszó politikai célzattal, vagy népszerűséghajhászásából'? A legtöbb esetben az, akinek házán és ajtaján még nem kopogtatott be a szegénység, még nem kopogtatott be a nélkülözés és még nem kopogtatott be a gond. így van ez a rokkantaknál is. (Esztergályos János: Ne sértsen ön egyetlen hadirokkantat sem! Nines joga egyetlen hadirokkantat «sem sérteni!) Meg vagyok arról győződve, hogy a rokkantak többsége értékelni fogja azt, hogy ahelyett a meg nem becsülés helyett, amelyben egy évtizeden keresztül része volt, végre megbecsülésben lesz része, mert hiszen törvény van itt, amely hogy nem olyan, mint amilyennek mindannyian szeretnők, hogy lenne, annak oka az országnak rendkívül súlyos gazdasági helyzete. T. Ház! Ezt a törvényjavaslatot nem lehet befejezett ténynek venni. Maga a miniszterelnök úr sem veszi befejezett ténynek, hanem maga a miniszterelnök úr is az első lépésnek, az első elindulásnak tartja a végleges megoldás felé,^ amely csak arra volt jó, hogy egy rendeleti káoszban tiszta helyzetet csináljon, de amelyet mihelyt arra az alkalom megvan és a helyzet javul, novelláris úton kiegészíteni mindig lehetséges lesz és kell is majd kiegészíteni. (Esztergályos János: Közben a gróf a vízbe fúl!) Mint olyan javaslatot, amely tényleg csak az első lépés a nagy hadigondozottkérdés megoldásához, a javaslatot a részleges tárgyalás alapjául elfogadom. (Elénk helyeslés, éljenzés és taps jobbfelől és a középen. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Patacsi Dénes jegyző: Hegymegi Kiss Pál! Hegymegi Kiss Pál: T. Képviselőház! Tabódy Tibor igen t. barátom beszédének első részében gyönyörűen jellemezte a magyar katona hősiességét és meghatóan ecsetelte itt előttünk azokat a súlyos^ szenvedéseket, amelyekben a magyar katonáknak, ma már a magyar rokkantaknak, részük volt. Mi, akik nem voltunk künn a harctéren, úgy éreztük mindig, hogy azok, akik ott értünk harcoltak, a nemzet elsőosztályú polgárai, akiket mindig tisztelettel kell öveznünk. (Igaz! Ügy van!) Ennélfogva én ezt a vitát nem szeretném olyan vitának látni, hogy minden képviselőtársam — mert hiszen mindenki így érez — most idejönne, kifelé nagy beszédet tartana s a 'hadirokkantak érdemeinek méltánylásával alibit igazolna választókerülete előtt. En ezt a vitát komoly tanácskozásnak, pártokon felülemelkedő tanácskozásnak tekintem, amelyben — mivel úgy tudom, hogy az igen t. többségi párt nincs Ikötve — igyekezünk egymást meggyőzni arról, hogy 14 éven keresztül elég volt a dicséretből és az elismerésből s még a mai^ nyomorúságos viszonyaink közepette is, talán áldozatok árán is tegyünk meg mindent, hogy necsak szóval legyen meg az elismerés, hanem ennek az elhagyott magyar társadalmi rétegnek nehéz sorsa valamiképpen enyhüljön is. (Ü&y van! bal felől.) Ezért legelőször is az igen t. előadó úr magvas beszédére kell válaszolnom, különösen azért, mert a sajtó, amely közzétette az ő beszédét, andalító mákonyt vett ki abból a beszédből, pedig mi, jogászemberek, meg

1 kell, hogy mondjuk, hogy ez nem helyes megállapítás volt. A t. előadó úr azt mondotta,- hogy ez a rokkanttörvényjavaslat kerettörvényjavaslat, amelybe majd beleillesztenek mindent. Ez a ülése 1933 március 23-án, csütörtökön. 283 rokkanttörvény nem kerettörvény, (Fábián Béla: így van!) hanem ez: egy kódex, amelyben a százalékok és osztályok után járó tételek a törvényben vannak megállapítva, úgyhogy azokban bizonyos tekintetben változtatás is kell. Ebben a törvényjavaslatban keretrész legfeljebb csak egypár ígéret lehet, mert kerettörvény akkor lett volna, ha nem lennének végső fokon megállapítva az egyes osztályok után járó díjak, csak a minimális összeg lenne megállapítva; ellenben legrögzíttetnék benne az a 18,740.000, vagy nem tudom mennyi pengő a magyar rokkantság céljaira, amelyet a szerint, ahogy fogynak a rokkantak vagy nehezebb lesz a sorsuk, soha el nem véve, köteles lesz a magyar törvényhozás a költségvetésbe beilleszteni, hogy abból a magyar rokkantság jobb ksorsát biztosítsa. Itt tehát kerettörvényről beszélni nem lehet. Beszélnünk kell olyan törvényről, amelyet a Gömbös-kormány véletlenül és incidentaliter nozott ide a t. Ház elé. Nem volt még tárgyalási anyag a kormány bemutatkozása idején és elővette a t. Ház a törvényhatóságok felterjesztéseit. Egy ilyen felterjesztés során az ellenzéki képviselők, de éppúgy az legységespárti képviselők is mindannyian, arra az álláspontra helyezkedtek, hogy mivel itt majd reformok jönnek, az első reform, amelynek jönnie kell. az kell legyen, hogy a rokkantkérdést szabadítsák ki a rendeletek tömkelegéből, alkottassék egy rokkanttörvény, hogy végre abból a sok ígéretből, amely itt a Házban a kormányok részéről is elhangzott, immár legyen is valami. A miniszterelnök úr, ha jól emlékszem, akkor Rómában volt és ott kellett vele megtárgyalni, hogy hozzájárul-e ehhez az állásponthoz. A miniszterének úr hozzájárult s így került ide a rokkantkérdés. Természetesen a rokkantak sokat vártak ettől a törvényjavaslattól és most látjuk majd meg, hogy jó-e ez a törvényjavaslat. Meg kell állapítanom, hogy nem most lett volna az ideje e kérdés szabályozásának. Már a rokkantak: leszerelése kérdésének tárgyalása során, tehát a háború közepén kellett volna erről a kérdésről gondoskodni. (Ügy van) De kellett volna erről gondoskodni a szanálás idején is, amikor az országot szanálták és kellett volna gondoskodni, amikor a szanáló kormánynak rendkívüli bevételi feleslegek állottak rendelkezésére, amikor az egyes miniszterek luxusos beruházásokat teljesítettek. Akkor kellett volna a magyar rokkantság sorsáról gondoskodni. (Ügy van!) Most kétségtelenül nagyon nehéz a helyzet, (Fábián Béla: Bizony!) hiszen itt van a. súlyos gazdasági válság. Még súlyosabb ennél államháztartásunk helyzete, amelyben a deficitek lyukait immár nagyon nehéz betölteni. Elmúlt itt 14 esztendő s ez az

# elhagyott magyar társadalmi réteg ma két jóvátételt követel — mert hiszen én a rokkanttörvényt voltaképpen jóvátételi törvénynek tartom. — Jóvátételt követel először azért az áldozatért, — és ezt jogosan követeli, — amelyet a hazának nozott, másodszor pedig jóvátételt^ követel azért a 14 esztendei szenvedésért, amíg mi itt mindnyájan csak prédikáltunk és hirdettük, hogy a rokkantakat támogatni kell. de amikor a hatalmi tényezők közül úgyszólván senki nem nyúlt ennek a szegény, elhagyott társadalmi rétegnek a hóna alá s amikor ezek az emberek szinte maguk verekedtek ki azt, amit elértek és amelynek egy részét — mert saj41*