Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-163

280 Az országgyűlés képviselőházának 163. ülése 1933 március 23-án, csütörtökön. meg megfelelően, mert a forradalom után olyan káosz támadt, amelyből a konszolidált viszonyokra való átmenet tulajdonképpen az intéző körök minden energiáját elvette, (Malasits Géza: Eabulisztika!) és csak úgy nagy általánosságban igyekeztek a rokkantkérdést megoldani. Nem volt kataszter, csak úgy találomra mondották, hogy hát ennyien vannak és ez az összeg elég lesz reá, a végén azután kisült, hogy bizony nem elég. (Malasits Géza: Es mit csináltak 1914-től 1918-ig? — Meskó Zoltán: A Károlyi-vagyont elkobozták 1920-ban és nem adták a rokkantaknak! — vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: A szociáldemokrata Ausztria is rendesebben oldotta meg a rokkantkérdésit! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Tabódy Tibor: Zsilinszky t. képviselőtársam támadást intézett a Hadirokkantak Országos Nemzeti Szövetsége ellen. Kénytelen vagyok Zsilinszky igen t. képviselőtársam és kedves barátom ellenében a Hadirokkantak Országos Nemzeti Szövetségét megvédeni, (Helyeslés jobbfelöl.) mert én azt hiszem, hogy nincsen képviselő ebben az igen t. Házban, — bármely oldalon és bármely párton legyen is az — akinek elismeréssel ne kellene beszélnie a Hadirokkantak Országos Nemzeti Szövetségének igazán hazafias, feltétlenül ügyszeretetről tanúskodó munkásságáról. (Ügy van! Ügy van! jobbfelöl és a középen.) Ezt itt objektíve, igazságosan le kell szögeznem. Akkor

% amikor a hadiroklkanttörvényjavaslatot tárgyaljuk, valahogy úgy érzem, ünnepi hangulatnak kellene lennie, valahogy a meghatottságnak, különös meleg szeretetnek kellene a szívekbe beköltöznie. Akkor, amikor azoknak sorsáról, ellátásáról — habár egyelőre igen kicsiny is ez a mérték — törvényt hozunk, azt törvénybe iktatjuk, akik kötelességüket 100%-ig teljesítették, valahogy úgy érzem, (hogy bele kellene nézni lelkiismeretünkbe, hogy mi is megtettük-e 100%-ig a nemzet iránti kötelességünket, (Zaj balfelöl.) mint az a hadirokkant ott a harctéren. (Dinich Ödön: TTgy van, ez nagyon fontos kérdés. — Meskó Zoltán: A Ház megtette, de az akkori pénzügyminiszter nem!) Megmondom őszintén, hogy egy bizonyos öröm is kell, hogy az ember szívében legyen, igaz, hogy ebbe az örömbe sok üröm és sok keserűség is vegyül, öröm azért, mert végrevalahára itt van ez a törvényjavaslat, keserűség azért, (vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mert rossz! — Meskó Zoltán: Mert a Károlyi-vagyont elpaklizták!) hogy 14 év után, vagy mondhatnám 19 év után került rá a sor — mert hiszen ennek a törvénynek aktualitása már akkor megvolt, amikor a szerb fronton az első ágyú eldördült és amikor a sebesülteket szállító vonatok hosszú sora a tábori kórházaktól kezdve be a hátsó országrészekbe szállította a sebesülteket, vagy amikor az a magyar katona, ott a szerb fronton családjára és gyermekére gondolva, szíve utolsót dobbant. (Fábián Béla: Jó komitácsik!) Ha visszagondolok arra a 14, vagy 19 évre, hla visszagondolok arra, hogy milyen hosszú idő, mennyivel más, mennyivel gazdagabb viszonyok voltak akkor, mennyi kormány, mennyi parlamenti ciklus váltotta egymást, (Jánossy Gábor: Ügy van! Ügy van!) természetesnek kell találnom, hogy ezelőtt sokkal könnyebb lett volna a parlament elé terjeszteni ezt a törvényjavaslatot, megalkotni ezt a törvényt. Sokkal könnyebb helyzetben volt minden kormány, mint a mai, amely ma mégis szükségesnek tartja, hogy ezt a törvényjavaslatot a t. Ház elé terjessze. (Mesikó Zoltán: A háborús vagyont mégsem adóztatják meg a rokkantak javára, pedig törvény van róla! — Simon András: Akkor még itt ült a képviselő úr!) Méltóztassanak nekem megengedni, — és ezt ne vegye tőlem rossz néven senki — hogy azt mondjam, hogy a rokkantkérdést igazán megérteni, igazán átérezni elsősorban az fogja, aki a harctereken járt, (Meskó Zoltán: Ügy van! Ügy van!) aki az ütközetekben és peirgőtüzekben résztvett. Mert hiába próbálnám én, ivagy próbálná az a katonia^ aki a harctéren járt, érzékeltetni azzal, aki • nem volt a harctéren, hogy micsoda benyomást tett az, ha. egy nagy, 28-as, vagy még nagyobb kaliberű gránát az ember közelében robbant, hogyan átjárta az ember minden idegszálát, különösen pedig hogy mit érzett akkor, ha a detonáció nyomán testvéreiként szeretett bajtársai koponyáját, karját, lábának combját, vagy húscafat Mt látta a levegőben. (Meskó Zoltán: Ügy van! Ügy van!) Sohasem fogom például elfelejteni (a- következő esetet. Egyszer egyik kedves katonám jelentéssel szaladt hozzám és amint szaladt, átlőtték a nyakát. Két oldlalt méternyi sugárban szökellt a vére és úgy rohant felém. Az a hang, amelyet az a szegény magylar katona akkor adott, csak annak a szívébe és lelkébe markolt bele, aki azt hallotta és amikor előttem összeesett és meghalt, azok a megüvegesedő szemei csak laz én emlékezetemben vannak. A masrvar katona hősisességéről, a magyar katona bátorságáról, a magyar katona elszántságáról már nagyon sok könyvet írtak, hiszen a magylar katonának ezeket a tulajdonságait nemcsak európaszerte, hanem világszerte is ismerik. Egy kis epizódot mondok még el, amely a nagy háború szemszögéből nézve, talán nagyon kicsi kis epizód, viszont az egyént nézve, rendkívül nagy és felejthetetlen emlék. A második isonzói csatában a Doberdón megláttam egy pergőtűznél, hogy egy gránát éppen egyik legkedvesebb tartalékos tisztem fedezékénél robbant. Odaszaladtam: a féllábát elvitte a gránát és ott fetrengett lehetetlen kínjaiban, de mégis, amikor engem, mint elöljáróját meglátott, felült, és: tisztelegve, szabályszerűen jelentette, hogy a gránát^ elvitte a lábát. Megemlítettem ezt az esetet azért, hogy legyen itt megörökítve, mert erre a fegyelmezettségre erre a lelki erőre csak a magyar katona képes. (Ügy van! Ügy van! a bal-és a jobboldalon. — Esztergályos János: Most valószínűleg koldustarisznyája van a körúton és 25%-os rokkantnak van nyilvánítva.) Véletlenül nem! Bíró Gézának hívják és budapesti ügyvéd. Ha az ember végiggondol azokon a szenvedéseken, amelyeket a harctéren látott, akkor valahogyan úgy érzi, hogy nincs földi javakban az a mennyiség, nincs erkölcsiekben az a szeretet és az a megbecsülés, amelylyel azt a hadirokkantat, vagy annak az elesett hős katonának hátramaradottját el lehet halmozni. (Jánossy Gábor: Igaza van!) Meg vagyok arról győződve, hogy amikor a miniszterelnök úr Ígéretet tett arra vonatkozólag, hogy ezt a törvényjavaslatot a Ház elé hozza, akkor erre az impulzust neki, mint vérbeli katonának, aki 'maga is átélt ilyeneket, ezek az érzelmi momentumok adták meg. Az érzelmi momentumok azonban, sajnos, szem-