Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-163

Az országgyűlés képviselőházának 163, ülése 1933 március 23-án, csütörtökön. 279 létén egy kis rést ütni azon az embertelen degresszión, amely egész adórendszerünket jellemzi. Tessék csak ezeknek az 50.000 pengőn felüli jövedelműeknek, akik közül nagyon kevés volt a háborúban, valamiképpen előkaparni még azt a 10 millió pengőt, amely az én javaslatom megvalósításához szükséges. S ha ezt nem akarná vagy nem tudná megtenni a t. miniszterelnök úr, akkor — ahogy javaslatomban mondom — vegye el a szükséges összeg felét adóztatással az 50.000 pengőn felüli jövedelműektől, a másik felét pedig megint felezze meg, s az egyik felét vegye el adóban a 20.000 és 50.000 pengő közötti jövedelműektől, a másik felét, tehát egynegyedét, pedig vegye el a külföldre mentett vagyonokból, amelyek szakértők szerint még ma is sok százmilliókat tesznek ki. (Ügy van! balfelől.) De ha még ezt sem akarná a t. miniszterelnök úr és a t. kormány, akkor vegye máshonnan. Azt hiszem, nincs egyetlen olyan képviselő sem, aki ne áldozna szívesen a maga fizetéséből is egy részt a hadirokkantaknak. Nem hisízem, hogy nem lehetne meggyőzni az ország közvéleményét például arról, hogy áldozzanak külön azok, akik nem voltak a háborúban. Tessék azokra nagyobbfokú hadirokkantadét kivetni, hiszen ez minimális, ezrelékeikbe sem foglalható apró kis részlete annak az adónak, amellyel a háborúban nem járt nemizieidék velünk szemben, minden f háborús katonával szemben tartozik. S ha még ez sem volna jó forrás, akkor rámutathatok arra. hogy most szavaztuk meg a 110 milliós kölcsönt, tessék éhből a 110 millióból ezt a 10 millió pengőt elvenni, vagy tessék új kölesein t kivetni 10 millió erejéig. Az a 10 millió nem olyan borzasztó összeg, amelynek előteremtése különös gondot okozna ennek az országnak még* ma is. Ez különben is becsület kérdése, itt nem lehet tranzigálni, erre nem lehet azt mondani, bogy nincs. Meg kell lennie. Bármilyen békés húrokat pengetünk^ és bármennyire a békés európai politika hívei vagyuk, tudván, hoigy micsoda tűzfészek közepén vagyunk _ Közép Európában, azt sem szabadi elfelejtenünk, hogy a magyar katona erejére, erőfeszítésére, de ha arra nem, presztízsére még nagyon sokáig, örökre szükségünk lesz. . Ismételten hangsúlyozom, a miniszterelnök úr becsületes iószándékában, nemes elgondolásában nem kételkedem, arról teljesen meg vagyok győződve és tudom, hogy őt a kötelességérzet vezette, amikor ezt a hibrid módon megcsinált javaslatot idehozta, de hibáztatom Őt, hogy olyan törvényjavaslatot hozott ide, amely szégyene lesz a magyar- törvénytárnak, amely eszköz lesz ellenségeink kezében és amely, ha nem is szándékában, de^ szellemében, legfőképpen pedig következményeiben antiszociális, tűrhetetlenül antiszociális és — igenis, merem mondani _— antimilitarista javaslat. Ha mi azt akarjuk, hogy a magyar katona megtartsa azt az ezeresztendős erejét és egészségét, amelyet semmi sem tudott kikezdeni, amelyet nem tudtak kikezdeni sem álforradalmak, sem pedig az évszázados habsburgi rendszer, amely a magyar katonát beleszorította egy idegen liadsereg-rndszerbe, amely a magyar katona tehetségeit nem bontotta ki, sőt a magyar katona tehetségeit elnyomta idegen tehetségtelenek javára s ennek dacára nem tört meg a magyar katona ereje, ugyanakkor mikor a magyar politikai ész olyan rengeteg csorbát szenvedett: itt békeidőben ne tegyük tönkre a magyar katona szellemét és ennek m országnak katonai védőerejét egy ilyen csúf és a mill iszterelnök_ úr személyéhez és egyéniségéhez nem méltó javaslattal. T. Ház! Minden nemzetnek megvannak a maga speciális képességei. Hiszen az emberiség élete végeredményben nagyszerű munkamegosztást revelál előttünk. A mi népünk legnagyobb tehetsége a katonai tehetség. A magyar ember «a katona». Merem mondani, hogy különb katonai képességek vannak a magyar népben, talán a török testvérekkel együtt, mint bármely európai nemzetben, akármilyen militarista politikát csinálnak is mások, mert gyökerében a magyar az igazi katona s ezt az ősi szent erőt és képességet, amely a 'magyarságot mai leszorítottságában, csonkaságában és izoláltságában is örök időkre katonai hatalommá teszi, ezt a magyar katonát ne destruáljuk egy ilyen javaslattal. Kérem a t. Házat és kérem a t. túloldalt, éljen a miniszterelnök úr engedelmével, aki kivette ezt f a kérdést a pártpolitika kezéből és álljon az én becsületes szívvel elgondolt javaslatom mellé. (Elénk éljenzés a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Patacsi Dénes jegyző: Tabódy Tibor! Tabódy Tibor: T. Ház! Mielőtt felszólalásomat, illetőleg beszédemet elmondanám, egy örvendetes eseményről vagyok bátor megemlékezni. (Halljuk! Halljuk!) Két hős, áldozatos lelkű, magyar pilóta, Bisits Tibor és Bánhidy Antal (Elénk éljenzés és taps.) hetekkel ezelőtt egy Földközi-tengerkörüli útra indult. Körülbelül 15.000 kilométer megtétele után ez a két hős pilóta nevet szerzett megint a magyar dicsőségnek és a magyar hírnévnek olasz, francia, arab és török területen. A nagy hóvihar miatt nem tudtak ugyan Budapestig berepülni, így Székesfehérvárott szálltak le. Most amikor ilyen gyönyörű teljesítmény után, amely teljesítményt különösen az teszi naggyá, -hogy az úgynevezett «Gerle» magyar típusú gép, a műegyetemi műhelyben készült, Bánhidy Antal konstruálta s ez adja meg tulajdonképpen igazi értékét ennek a nagy teljesítménynek. Akkor, midőn újból magyar földre érkeztek, úgy érzem, hogy szívünk melegével, igaz magyar lelkesedéssel kell őket köszöntenünk. (Hosszantartó élénk éljenzés és taps.) T. Ház! Áttérve a törvényjavaslatra, az előttünk fekvő törvényjavaslattal kapcsolatban két kisebbségi vélemény indokolását hallottuk és pedig tegnap Györki Imre, ma pedig Zsilinszky Endre képviselőtársaink indokolásait. Ne vegye tőlem rossznéven Györki Imre igen t. képviselőtársam, ha azt mondom, hogy az ő felszólalásából valahogy nagyon is kiérzétt, hogy nem volt katona és nem volt a harctéren. Maga is beismerte, hogy fel volt mentve és egy szociális intézménynél teljesített szolgálatotEz az intézmény hadjgondozóhivatal volt, ahol mindenesetre módja és alkalma volt a hadigondozottak kérdésével foglalkozni. Egyébként Zsilinszky Endre igen t. képviselőtársam megadta a feleletet, amihez kész örömmel csatlakozom. Tény az, hogy a hadirokkantkérdés 1918 október 31-én fulladt meg, — hogy úgy mondjam — mert akkor, amikor az a híres hadügyminiszter kijelentette, hogy nem akarok többé katonát látni, ebben benne volt az is, hogy nem akarok rokkantat sem látni. Tulajdonképpen már akkor, a háború befejezésekor meg kellett volna oldani az egész rokkantkérdést. Több ízben beszéltem arról és sokszor hivatkoztam arra, hogy ez volt az oka annak, hogy a rokkantkérdést nem oldották