Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-162

214 Az országgyűlés képviselőházának 1 költségvetésben. Egyébként is ez a törvényjavaslat nagyban és egészben iaz eddigi rendelkezések alapján épül fel, inert hiszen nem is lehetne ma már a rokkantellátást teljesen új alapokra helyezni, eltekintve attól, hogy a mai rendelkezések is rendkívül sok helyes és okos intézkedést tartalmaznak, amelyeket fenntartani célszerű volt. Ezt azonban úgy teszi a javaslat, hogy kiküszöbölni igyekszik a jelenlegi állapotnak sok visszásságát és igazságtalanságát s igyekszik orvosolni azokat a sérelmeket, amelyek ma kétségkívül fennállanak. Végül pedig a kedvezmények nyújtása terén oly messze megy, hogy sok államnak idevonatkozó kedvezménynyujtását felülmiilja, másokét, — a legtöbbét — pedig lényegesen megközelíti. Szükségesnek tartom újból kitérni arra a már említett felfogásra, amely azt hangoztatja, hogy a mi hadigondozottainknak kijutó pénzbeli összegek csak szánalmas csekélységek, amelyek mélyen alatta maradnak más állam támogatásának. Kétségtelen, hogy számbelileg alatta maradnak, méltóztassanak azonban egyszer arról az oldalról megbírálni a kérdést, hogy van-e még egy állam Európában, amely területének- és népességének több, mint kétharmadát elvesztette, és ennek ellenére ma is 220.000 hadigondozottat tart nyilván % Méltóztassanak a kérdést akként beállítani, hogy van-e még egy állam, amely nemzeti vagyonában, nemzeti jövedelmében, polgárainak keresetében akkorát csökkent, mint a magyar állam, és ennek ellenére, költségvetésének majdnem 2.5%-át fordítja hadigondozási célra? Elismerem, hogy nem most kellett volna ezt a tör^ vényt idehozni a Képviselőház elé, (Hegymegi Kiss Pál: Ez igaz!) hanem tíz esztendővel ezelőtt kellett volna idejönni ezzel a törvénnyel, (Müller Antal: Ez a legnagyobb bűne az akkori kormánynak!) akkor, amikor az állam kedvezőbb és jobb vagyoni viszonyok között volt, többet tudtunk volna nyújtani a mainál és nem lett volna az intézkedés annyira hiányos és fogyatékos, mint ez a mai. (Sándor Pál: Láttuk a hadikölcsönnél!) Méltóztassék azonban megengedni nekem annak kijelentését is, hogy meg vagyok győződve arról, hogy ha ezt a magyar államot nem csonkítják meg olyan brutálisan, olyan kegyetlenül Trianonban, ha hagyták volna élni és virágzani a maga erejéből, akkor ez becsülettel, tisztességesen megtette volna kötelességét rokkantjaival szemben. Bátor vagyok emlékeztetni az igen t. Képviselőházat az 1917. és 1918. évi rokkant- és hadigondozási intézkedésekre, a hadigondozó hivatalra, illetve a rokkantügyi hivatalra, amelynek élén eleinte boldogult Tisza István, később pedig idősb Wekerle < Sándor állt, egyik rendkívül erős munkaereje pedig ennek a hadigondozó hivatalnak Petri Pál — akkor miniszterelnökségi tanácsos, ma kultuszállamtitkár — volt. A mi háborús hadigondozási intézkedéseink messze felülmúlták minden más állam hasonló intézkedéseit. Azok bámulatára, csodálatára és tanulni jártak ide a semleges államokból, de még az ellenséges államokban is el volt terjedve az az őszinte vélemény, hogy hadigondozási tekintetben Magyarország és egyáltalában az Osztrák-Magyar Monarchia hűségesen és becsületesen megtette a maga kötelességét. T, Képviselőház! Bátor vagyok fejtegetéseim során rámutatni a javaslatnak egy rend; kívül fontos intézkedésére, amelyről sok szó esett mind a közvéleményben, mind a sajtóban, 2. ülése 1933 március 22-én, szerdán. mind pedig az egyesített bizottságban is. Ez a pont pedig az, amely a leghatározottabban leszegezi azt, hogy semmiféle jogfosztást nem tűr a mai állapothoz képest, és a rokkant a mai állapotnál rosszabb helyzetbe nem hozható. Bátor leszek ezt a rendelkezést — ez a 3., §. 5. bekezdése — szó szerint felolvasni (olvassa): «Azok a hadigondozottak, akik e törvény hatálybalépésekor az addig érvényben volt jogszabályok alapján magasabb összegű ellátást kaptak annál, amely részükre e törvény értelmében megállapítható lenne, ezt a magasabb ellátást továbbra is megtartják, kivéve, ha a magasabb ellátás alapjául szolgáló eredeti megállapítás az akkori jogszabályoknak nem felelt meg. Ez a rendelkezés nem vonatkozik a hadirokkantság fokára, amely a keresőképesség mindenkori mértékéhez igazodik és 'bármikor újból megvizsgálható.» T. Ház! Sokat támadták a múltban és támadni fogják bizonyára itt a törvényhozás termében is a javaslatnak azt az intézkedését, amely bizonyos mértékig — nagyon csekély mértékben, megjegyzem — respektálja a vagyoni viszonyokat és bevezeti bizonyos tekintetben — most már csak az özvegyekre nézve — a vagyoni cenzust. Ügy vagyunk ezzel a vagyoni cenzussal, hogy ezt ismeri más államok törvényhozása is^ és pedig azoké az államoké, amelyek azt tartják, üogy a katonai szolgálat közpolgári kötelesség, amelyből szerződésszerű jogok nem származhatnak. Ezt a felfogást osztja a magyar állam is. Ennek dacára az egyesített bizottság e kérdés tárgyalása után a vagyoni cenzust mindenféle vonatkozásban kivette a javaslatból s egyedül és kizár óda g kényszerű szükségesiségből a hadiözvegyekre nézve volt kénytelen azt fenntartani. Ennek a magyarázata az, —• ismétlem, szíve és óhajtása ellenére volt^ kénytelen ehhez az egyesített bizottság hozzájárulni, — hogy a jelenlegi állapot teljesen és tökéletesen tisztázatlan. Nem tudjuk megállapítani azt, hogy abban az esetben, ha a hadiözvegyekre nézve a ma még fennálló vagyoni cenzust töröljük a törvényjavaslatból, hány hadiözvegy fog bekerülni az ellátásba. Szakértők szerint ötezerről, mások szerint tizenötezerről van szó. Már pedig nincs módjában a magyar államnak és nem lehetséges az, hogy a. mai költségvetés keretében ez az állapot megváltoztatható legyen azért, mert, amint méltóztatnak látni, a IV. osztályú hadiözvegyek és árvák járandóságának csekély összegű, pár pengőt kitevő emelése, már több mint 50.000 pengővel nagyobbította meg a hadigondozási költségvetést. Tisztára ez a magyarázata annak, hogy a vagyoni cenzust ebben a törvényjavaslatban még fenn kellett tartani. Meg vagyok azonban győződve arról, hogy aszerint a felfogás szerint, amelyet a miniszterelnök úr is^ hangoztatott, — amit az egész törvényhozás bizonyára egyhangúlag fog tudomásul venni — a legelső alkalommal, amint azt a viszonyok megengedik, ez a szakasz is novelláris úton töröltetni fog (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) és módja lesz a kormánynak arra, hogy ezt a ma fennálló, kétségtelenül igazságtalan állapotot is korrigálja. Egyáltalában igen divergálok voltak és divergálok ma is a vélemények atekintetben, hogy miképpen történjék a hadigondozás kérdésének közmegnyugvást keltő rendezése. Kétségtelen, hogy a szociális szempontokat minden más szempont elé kell helyezni, de bizo-