Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-159

Àz országgyűlés képviselőházának 159. munkásnak, a magánalkalmazottnak, a szabadpályán működőknek még életszintjük mély leszállításával is kellett áldozniok azért, hogy ez az állam ilyen módon fennmaradhasson. Ezenfelül súlyos rövidlejáratú hiteleket vettek igénybe, amelyek természetesen bajokat, okoztak. A pénzhiányról, amelyről itt a vita folyik, ebben a vitában két álláspontot hallottunk, nevezetesen Éber Antal igen t. képviselőtársamét, aki az orthodox-liberális álláspontot képviseli és Sándor Pál igen t. képviselőtársamét, aki talán a mai pénzhelyzethez valamennyire simulni akaró állapotot kíván a pénz tekintetében. Kétségtelen azonban az, hogy az a pénzhiány, amely miatt az ipar, a kereskedelem sorvad, egyenes következménye annak a könnyelmű állami gazdálkodásnak, amely a hitel túlfeszítésével tudta csak előteremteni a szükséges fizetőeszközöket. A Bethlen-kormány által eszközölt hiteltúlfeszítés kényszeríti a Nemzeti Bankot hogy a magángazdaságnak szükséges hiteleket megszorítsa és ennek éppen a mezőgazdasági termékek árszínvonalánál volt és van is még nagy szerepe. Az előadó úr valóban tremoló hangon — mert ő maga is mezőgazda — sírta itt el előttünk a mezőgazdaság bajait. Elmondotta, hogy az értékesítési viszonyok, milyen nehezek, hogy, mint már az előttem szólott képviselőtársam is kifejtette: minden állam az autarchiára törekszik, a mezőgazasági termékeknek sehol sincs piacuk és azonfelül a mezőgazdaság súlyosan el van adósodva, súlyos adósságok, súlyos kamatterhek és még a pénzhiány is terheli a mezőgazdaságot. Amikor a pénzhiányról beszélünk, mélyen t. képviselőtársaim és mélyen t. Ház, akkor nem a mennybeli hatalmasságokat kell ezért vádolni, hanem az előző kormányok bűnös gazdálkodását, amely odavitte az országot, hogy vannak ma falvak, ahol valósággal művészet egy húszpengőst felváltani. A falu népe teljesen vásárlóképtelen, azok a t. képviselőtársaim, akik vidéki városokat képviselnek, igazolhatják, hogy ha kimennek a heti vásárra, ott látják ődöngeni a falu népét, nemcsak szegény» semmivel sem bíró földmunkásokat, hanem 30—40 holdas gazdákat is látunk a falusi vásárokon rongyos ruhában ténferegni, nézni ott az árut, vásárolni azonban nem tudnak, mert nincs miből. A pénzszűkén nyerészkedők azt állítják, hogy a pénzszűke egyrészt a transzferalapnak tudható be, másrészt annak, hogy csökkentek az árak, csökkent a forgalom, ennélfogva csökkent a bankómennyiség is. Nem egészen így van. Nem szabad elfelejteni, hogy a Bethlenkormány idején a 300—400 millió pengő bankjegyforgalmon kívül még 500—600 millió pengő értékkel szerepeltek a külföldi kölcsönök csekkjei, amelyekkel ugyancsak mint fizetési eszközökkel bántak,, ezekkel bonyolították le a vállalati és hitelműveleti akciók nagyrészét, amikor azonban a külföld kivonta innen a rövidlejáratú hiteleket, akkor nem gondoskodtak számszerű pótlásról. Éber Antal képviselő úr a pénteki ülésen óvaintette a pénzügyminiszter urat az inflációtól. (Zaj. — Halljuk! Halljuk!) Teljes mértékben igazat adok Éber t. képviselőtársamnak. Az infláció nemcsak az ipart és a kereskedelmet tenné tönkre, nemcsak a fixfizetésü alkalmazottakat sújtaná, hanem sújtaná elsősorban a dolgozókat, mert a magyar dolgozók már átmentek egy ilyen infláción és mi nagyon jól ülése 1933 március l$-án, csütörtökön. 115 tudjuk, hogy a hétfőn megkezdett munkahét bére mindennap kisebb lett és a kapitalisták nagyszerűen értették a módját annak, hogy a munkást mindig rosszabb pénzzel fizessék ki. Átmentünk mi már egy ilyen inflációs körszakon és sohasem fogjuk elfelejteni azt, hogy míg Németországban, Ausztriában az infláció idején bevezették az indexbéreket. .. (Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Malasits Géza: ... addig Magyarországon a miniszterelnök szegült ennek a legjobban ellene, mondván, hogy nem akarja, hogy az ország Ausztria sorsára jusson. A magyar dolgozó nem indexbéreket kapott, a magyar dolgozó valóban inflációs bankót kapott, ennélfogva érthető és természetes, hogy a magyar dolgozók nem kívánnak és nem kérnek még egyszer az inflációból. Az a kívánság, hog^ a kormány gondoskodjék kellő mennyiségű pénzről és egészséges pénzről, nem egészen jogosulatlan, mert amint Sándor Pál igen t. képviselőtársam már rámutatott, Magyarországon egy fejre esik a bankóból 37 pengő, ha hozzászámítjuk az aprópénzt, lakkor is összesen csak 42 pengő; ezzel szemben például a szomszédos Ausztriában 108 pengő értékű bankó és aprópénz jut egy fejre. Érthető és természetes, hogy Ausztriában nem tapasztalható az a szörnyű pénzinség, amely itt nálunk van. Ilyen alacsony bankjegyforgalommal a forgalmat fenntartani nem lehet. A túlalacsony bankjegyforgalom lezülleszti a magyar ipart, a magyar kereskedelmet egy balkáni agrárállam nívójára. Magyarországon 160 pengőn felüli adónyomás van, tehát Magyarország lakosai fejenként több mint 160 pengő adót fizetnek, ezzel szemben Magyarország lakosaira az aprópénzzel együtt esik egy esztendőben 42 pengő értékű bankó! Hogy miképpen lehet 42-ből 162-Őt kifizetni, ez művészet, ehhez a pénznek olyan sebesen kell forognia, mint az automobilkeréknek. Minthogy a pénz nem forog ilyen gyorsan és nem lehet olyan módon termékenyíteni, mint amilyen módon az államháztartás azt megkívánná, innen van az, hogy a közgazdaságunk folytonosan összezsugorodik; innen van az, hogy a városok legelőkelőbb helyein lehúzzák. a kereskedők redőnyeiket, a kültelkeken az iparosok bezárják boltjaikat, visszaadják iparigazolványaikat, beállanak ők is az inségmunkások közé és innen van az, hogy azok az ínséges nyomortanyák, amelyeket a kormány kénytelen felállítani, zsúfoltak. Ezen az állapoton mindenesetre segíteni kell kellő mennyiségű pénzzel és pedig jó pénzzel. Ennek első feltétele az, hogy levonva az eddigi politika következményeinek tanulságait, a kormánynak az ország érdekében és ha mást nem tekint, azoknak a polgároknak érdekében, akiknek jóléte kezébe van letéve: más pénzügyi politikát kell folytatnia. Ha semmi egyéb, az a körülmény, hogy Magyarország a legeladósodottab országok élén áll, egymaga bizonyítja annak a kormányzati rendszernek helytelenségét, amely eddig folyt. Magyarország össztartozása 3774 millió pengő, a fejenkénti tartozás tehát 432 pengő. Ausztria tartozása 2423 millió pengő, a fejenkénti tartozása 361 pengő, Csehországban 138, Jugoszláviában 124, Romániában 292, Lengyelországban 139, Görögországban 378, Bulgáriában 118. Az elősorolt országok közül Magyarországban a legnagyobb úgy az abszolút, mint a fejenkénti tartozás. A Bethlen* kormány pénzügyi politikája okozta ezt, ame-