Képviselőházi napló, 1931. XIII. kötet • 1933. január 20. - 1931. március 02.

Ülésnapok - 1931-143

68 Az országgyűlés képviselőházának sok, tehát az önellátó tagok szám, akik életstandardjának szempontjából azoknak a termény- és állati termékmennyiségeknek az ára, amelyeket sajátmaguk fogyasztanak el, közömbös- Tulajdonképpen csak a piacra kerülő mennyiség az, amely determinálja a nemzeti jövedelem nagyságát, illetve annak a megélhetés lehetőségére gyakorolt fokát. De még ha ezt a korrekciót meg is ejtjük, akkor is nyilvánvaló, hogy nemzeti jövedelmünk fejenként 300—350 pengő körüli összegre tehető, — hiszen közel kilenc millió lakosunk van — oly alacsony fokot ért el, amelyet feltétlenül fokoznunk kell, ha e történelmi hivatásának tudatában élő és kulturális tradiciókkal bíró nemzetnek hozzáméltó megélhetést akarunk biztosítani. Ennek az emelésnek útja csak a termelés fejlesztése lehet, de itt sem egy válogatás nélküli termelés-fejlesztésről van szó, hanem csak arról, hogy igazi értékeket termeljünk, olyanokat, amelyeket valóban értékesíteni tudunk, mert ha az eladhatatlan készleteket szaporítjuk további helytelen irányú termeléssel, ezáltal a problémát nem könnyítjük meg, hanem csak meglévő értéket semmisítünk meg. (FelkiáUások balfelől: Ez mind igaz! — Zaj. — Halljuk! Halljuk! jobbfelől.) Ezért hangsúlyoztuk kezdettől fogva a piactermelés szempontjait, ezért igyekeztünk piacok megnyitásán fáradozni. (Felkiáltások a bal- és a szélsőbaloláalon: Holt) Kereskedelmi szerződések megkötése, az exportintézet megszervezése, a minőségi termelés előtérbe állítása, a márkázás, mind ennek a gondolatkörnek érdekében történt. (Peyer Károly: Laskay is márkázott!) Elnök: Csendet kérek í Imrédy Béla pénzügyminiszter: Ha azonban a termelésünket ki ;abarjuk fejleszteni és ha értékesítési lehetőségeket akarunk teremteni, ezt hitel nélkül nem tehetjük. A híiitel, mint bizalmi viszony, csak stabilitáson alapulhat és ennek a stabilitásnak legfontosabb eleme a pénzérték stabilitása. A pénzérték stabilitása pedig az államháztartás egyensúlya nélkül el nem képzehető. Ez az a pont, ahol á^ gazdasági probléma visszakapcsolódik a pénzügyi problémába. A jól felfogott termelési érdek megköveteli az államháztartás egyensúlyát. Ezt biztosítanunk kell, mert különben a gazdasági célt, amelyet elénk tűztünk, el nem érhetjük. (Ügy van! Ügy van!) Nemzeti jövedelmünk visszaesése még^ egy szempontból érdemel különösebb konsziderációt. Ismeretesek azok a számítások, amelyek a nemzeti jövedelemmel állítják szembe a közterhek nagyságát és ebből igyekeznek kiszámítani, hogy vájjon egy országban mennyire elviselhető, vagy mennyire elviselhetetlen az adóztatási teher. Ha abból indulunk ki

v hogy az 1932/33. évi állami költségvetésnek és az 1932évre szóló autonómiai háztartásoknak az együttes összege milyen összeget tesz ki, arra a számra jutunk, hogy körülbelül 1"2 milliárd pengő, azaz 800+400 millió pengő az az összeg, amelyet a hárommilliárdos nemzeti jövedelem viselni köteles. Kétségtelen tehát, olyan magas arányszámhoz jutunk, amely valóban meghaladja azt az arányt, amelyet általában véve a tudományos praxis mint a megterhelés józan, normális határát állapítja meg. Mégis vagyok bátor arra figyelmeztetni, hogy ezeket az arányszámokat mereven nézni nem lehet, mert nagyon sok függ az állami és társadalmi berendezkedés minőségétől, hogy milyen nagynak ÍU3. ülése 1933 január 31-én, kedden. kell lennie annak a nemzeti jövedelemrésznek, amely a közpénztárakon folyik keresztül. Készakarva mondom, hogy folyik keresztül, mert hiszen azok a jövedelemrészek, amelyeket a magángazdaságoktól elvonunk s közpénztárakba terelünk, nem vesznek el, hanem ismét visszafolynak a gazdasági élet csatornáin át akár az állami alkalmazottak kiadásain, akár pedig az úgynevezett dologi kiadásokon keresztül a termelő rétegekhez. Az sem bizonyos apriorisztikusan, hogy egy jövedelemrész jobban használódik fel a magángazdaságban, mint az államháztartásban. Hogy csak egy szélsőséges^ példát említsek, ha például az adóztatás útján egy vagyonosabb egyéntől elvonunk 5000 pengőt és az 5000 pengőt arra fordítjuk, hogy tápláljuk az államvasutak motorizálási programját, akkor feltétlenül helyesebben használtuk fel, mintha az illető ezt egy külföldi utazásra költené el. Kétségtelen azonban, hogy mindezeknek a korrektívumoknak figyelembevétele ellenére is a nemzeti jövedelem aránya a közterhekhez képest nálunk helytelen irányban tolódott el, aminek oka azonban elsősorban a nemzeti jövedelmünkben, tehát termelési eredményünkben mutatkozó visszaesés. Ennek folytán azt a szükségszerű következtetést vonhatjuk le, hogy az állami és közületi kiadásaink mérvét a lehetőséghez ^képest csökkenteni kell. Minthogy azonban élő, kialakult organizmussal állunk szemben, ennek csökkentése erőszakos módon nem lehetséges, mert ha hirtelen lefaragjuk a személyi kiadásokat, vagy akár a dologi kiadásokat, ezen a réven egész csomó termelő iparos es kereskedő veszíti el a maga rendes vevőkörét. Ha igaz is az, hogy ugyanezen jövedelemrészek, ha megmaradnak a magángazdaságnál, szintén táplálják a gazdasági életet, de ez más úton történik, más kereskedők, iparosok és termelők kezébe jut, úgy hogy nem ugyanazok a rétegek részesednek ezekben az új jövedelmekben, mint amelyek elvesztették az eddigi jövedelmet. Bizonyos egyensúlyi zavarok állanak be a gazdasági életben, amiknek lehető elkerülése a mi célunk. A nemzeti jövedelem csekélységéből még egy harmadik következtetést kell levonnunk. Átmenetileg passzív gazdasági terület vagyunk, tehát az, amit termelünk, nem fedezi fogyasztási szükségleteinket. Ezen nem kell megijednünk: a mai gazdasági krizisben az államoknak egész sora — nemcsak az agrárállamok, más államok is — ugyanebben a helyzetben vannak. Ezen >az átmeneti helyzetünkön azonban segítenünk kell. A segítésnek két módja van elvileg. Az egyik külföldi tőkének igénybevétele a hiányok pótlására, ez az út azonban ma többé-kevésbbé el van előlünk zárva. A másik lehetőség a belső tőkéknek ezeknek az átmeneti hiányoknak fedezése szolgálatába állítása. Ezt a problémát, hogy abból kell megélnünk, amink van, hogy a külföldnek segítségére ezidőszerint nem számíthatunk, semmiféle mesterkedéssel megoldani nem tudjuk. Azok a különböző pénzügyi tervek, amelyek az inflációban, a devalvációban és nem tudom milyen egyéb operációkban keresik a megoldást, helytelenek, gazdaságilag tévútra vezetnek. Semmi egyebet nem érnénk el ezekkel, mint a nemzeti jövedelemnek és a nemzeti vagyon megoszlásának befolyásolását teljesen rendszertelen, helytelen, ellenőrizhetetlen irányban. Nem érnénk el egyebet, mint a fix-