Képviselőházi napló, 1931. XIII. kötet • 1933. január 20. - 1931. március 02.

Ülésnapok - 1931-142

Az országgyűlés képviselőházának lJf.2. ütése 1933 január 25-én, szerdán. 55 állapítására, hogy az adóemelésekkel itt semmire sem lehet menni. Adóemelésekkel el lehet azt érni, hogy a kisexisztenciáknak még százait vagy ezreit kergetjük a pusztulásba, anélkül azonban, hogy meg tudnánk valamit oldani, mert azt a versenyfutást a legnagyobb pótlékolásokkal sem lehet bírni, mert mindig kevesebben maradnak azok, akikre a pótlékolást alkalmazni lehet. Itt meg kell állni. De nemcsak meg kell állni, hanem, ha azt akarjuk, hogy itt még egészséges termelés legyen, akkor a legsürgősebb állami feladatnak kell tekinteni ezeken a közterheken, amelyek a termlést teljesen lehetetlenné teszik, lépésről-lépésre könnyíteni. (Ügy van! Ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon. — Ulain Ferenc: A forgalmat könnyíteni!) Igen t. Képviselőház! Most következik a harmadik módszer, az egyetlen, amely szerintem rendelkezésre áll, ha valaki nem azon töri a fejét, hogy pillanatnyilag, néhány hétre áthidalja a dolgokat, hogy egy kellemetlen vallomástól magát néhány hétig vagy hónapig megkíméje, hogy befagyassza azokat a bajokat, amelyeket meg kell oldani. Szerintem az előző kormány ezt a befagyasztási politikát egészen a lehetőségek legszélső határáig vitte. Ezentúl sajnos — és ez a jelenlegi kormánynak minősítetten nehéz helyzete az előzővel szemben — ezen az úton továbbhaladni olyan valakinek, aki tudatában van felelősségének, annak, hogy ennek az országnak az utolsó életerejét nem szabad ilyen adószolgáltatások forszírozásával kiélni, szerintem nem lehet. Elnök: Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy beszédideje lejárt. É

ber Antal: Kérem beszédidőm negyedórával való meghosszabbítását. Elnök: Kérdem a t. Házat, méltóztatnak-e a kért hosszabbítást megadni. (Igen.) A Ház a kért hosszabbítást megadta. Méltóztassék beszédét folytatni. É

ber Antal: Nem marad tehát szerény vélekedésem szerint semmi más hátra, — és akik azt a csekély politikai jelenséget, hogy én arról az oldalról erre az oldalra mentem át, figyelemmel kísérték és akik akkor a 33-as bizottság tagjai voltak, azok tudják, hogy ennek a lépésemnek kizárólag ez a meggyőződés volt az alapja — nem lehet semmi más úton az ország életképességét, egészségét, termelését fenntartani, mint csak úgy, hogy igénybevesszük azt az egyetlen eszközt, amely súlyos, fájdalmas, küzdelmes, rettenetes eszköz, de az egyetlen, amely rendelkezésre áll, hogy a közületi háztartások oly mértékű leépítését visszük keresztül, hogy végre is a közületi kiadások arányba kerüljenek ennek az országnak, sajnos, rettenetesen meggyengült fizetőképességével és gazdasági erejével. Mert hogy ma az állam 800 milliós, a közületek 400 millió pengős, összesen 1200 millió pengős közületi háztartási kiadást elbírjon ez az ország mai nemzeti jövedelmével, ez olyan illúzió, amelynek vége nem lehet semmi egyéb, mint ilyen intézkedések, amelyeket hónapról-hónapra hol az egyik, hol ja, másik kormány előráncigál a legjobb tudása és meggyőződése ellenére, azt hive, hogy most egy pillanatnyi segédeszközt használ, de a pillanatnyi segédeszköz ugyanaz, mint amikor morfinista súlyos operáció után kap morfiumot és szintén nem akar morfinistává válni, de azzá válik, azáltal, hogy valamit, amit nem volna szabad mint orvosságot applikálni, úgy applikálnak. El lehet képzelni azt, hogy mi megengedjük magunknak ebben a lerongyolódott, leszegényedett helyzetünkben ezt az egész állami és .közéleti apparátust, amiben élünk 1 El lehet képzelni azt, hogy megengedjük magunknak ennek a parlamentnek egész luxusát ezekkel a fizetésekkel, ezekkel a tiszteletbeli állások helyett pénzzel dotált állásokat itt és a I elsőházban, ezt a rengeteg epületet ezzei a rengeteg fűtéssel, tisztviselőivel és mindennel? (Egy hang a balközépen: Éjjeli ülésekkel!) Megengedhetjük magunknak az egész mai közigazgatás luxusát? Ma nálunk vannak autonómiák. Ezek valamikor mint alkotmányvédelmi bástyák nagy jelentőségűek voltak. De ma, amikor — sajnos — az egész országnak rádiusza olyan, hogy a telefon, rádió, autó korszakában könnyen és nehézség nélkül minden eligazítható a központból, akkor fenntartunk autonómiákat! Nem is autonómiákat, hanem álautonómiákat, (Ügy van! Ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) mert hiszen ezek az autonómiák a közigazgatási és az intervencióm s ta közgazdasági politika folytán, (Felkiáltások balfelől: Főispánok!) amely létezik, valóban nem autonómiák, hanem a függetlenség legkisebb részével sem bírnak már. (Ulain lerenc: Kortesautonómiák! — Mozgás.) Elképzelhető az, hogy mai meggyengült helyzetünkben megbírjuk azt, hogy a Hold-utcában van a vallásés közoktatásügyi minisztérium, amely az ország összes iskoláit igazgatni tudja, kivéve a fővárosban lévő iskolákat, tehát ugyanerre a célra ugyanezeknek az állampolgároknak pénzéből fentartott második kultuszminisztérium is álljon fenn a fővárosnál? Elképzelhető-e, hogy az ország kórházai azelőtt a népjóléti, most a belügyminiszter hatáskörébe tartoznak, de a főváros kórházainak külön adminisztráció alatt kell lenniök? Erről a külön adminisztrációról mondotta, el Peyer Károly a közigazgatási bizottság legutóbbi ülésén, hogy míg az Oti. magánkórházakban 4 pengő, vagy 4 pengő 50 filléres ápolási díjjal tudná elhelyezni a betegeket, addig a fővárosnál 6 pengő, vagy 6 pengő 80 fillér az ápolási díj, mert hiszen rárakódik egy egész adminisztrációnak minden külön költsége. El lehet azt képzelni, hogy az államnak van egy Überland-centráléja itt a Dunántúlon, a fővárosnak pedig vannak elektromos művei Budapesten és évek óta nem történt más, mint hogy ez a kettő egymással veszekszik, torzsalkodik? Az egyik az áramot nem tudja elhelyezni, a másik rengeteg pénzből épít új villamostelepeket, azért, hogy ne kelljen attól a másiktól az áramot átvennie. Ami torzsalkodás, súrlódás az" állam és a főváros, az allam és az úgynevezett autonómiák között végbemegy, olyan rettenetes pénzáldozatot jelent, amit mai helyzetünkben elbírni lehetetlen. T. Képviselőház! Kérdezem: elbírhatjuk-e az állami és fővárosi hatósági üzemeknek azt a luxusát amelyet fenntartunk? Elbírhatjuk-e, hogy ebben az országban 20 millió pengő körüli deficittel fenntartjuk az Állami Vas- és Gépgyárat? Elviselhetjük-e, hogy az Államvasutak olyan vezetés alatt állanak, mint egy bürokratikus személyzet, (Zaj.) s a vezetésnek semmi kommerciális Önállósága nincs, hanem alá van rendelve a kereskedelemügyi minisztériumnak és a pénzügyminisztériumnak? Elbírhatjuk-e, hogy egy államvasúti igazgató nem azzal foglalkozhatik, hogy az Államvasutak